Sisakot fel!2 perc olvasási idő

A gyerekeket sokat szokta biciklivel vinni az apukájuk mindenhova, amit mindig szívesen is fogadnak, főleg Cili (2) pattan az előszobába lelkesen, ha előkerül, hogy lehet apával bicajjal menni valahova. Egy időben viszont nagy ellenkezéssel reagált, amikor a sisakot rá akartam adni (bár korábban nem volt gondja ezzel). Sokszor az indulás körüli sietségben nem volt időm ezzel foglalkozni, így vagy elindultak sisak nélkül, vagy itthon maradt.

Egyik hétvége délelőtt indulni készültek, de nem siettek annyira, így tudtam, most foglalkozhatunk egy kicsit ezzel a sisak-dologgal. Kimentem vele az udvarra, elővettem a sisakot, amint meglátta, már kezdett is méltatlankodni. Leguggoltam mellé, finoman megfogtam a karját, és szelíden mondtam neki: ezt most fel kell vennünk, kincsem. Ahogy hozzáértem, és közelítettem a sisakot, sírni kezdett. Majd egyre nagyobb sírás és ellenkezés következett, míg én csak guggoltam mellette, tartottam felé a sisakot, néztem a szemét, és szeretettel végighallgattam őt. Egy idő után elkezdte azt ismételgetni, hogy fájni fog, erre egy darabig nem mondtam semmit, csak együttérezve bólogattam és hallgattam, de amikor már egyre tárgyilagosabban és kevesebb sírással mondta, azt válaszoltam: nem fog fájni, kicsikém, vigyázok. Akkor rám nézett, és annyit mondott: jó. Óvatosan a fejére tettem a sisakot, és becsatoltam. Megint rám nézett, rám mosolygott, és azt mondta: apa becsípte a nyakam.

Ekkor értettem csak meg, hogy miért nem volt hajlandó hordani a sisakot hetek óta – de ezt a félelmetes élményt ő csak akkor tudta megosztani velem, amikor egy jó tíz-tizenöt perces sírással kitisztogatta magából a fájó emléket.