• Skip to primary navigation
  • Skip to main content
  • Skip to primary sidebar
  • Skip to footer

Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

  • Rólunk
    • Köszöntő
    • A Kapcsolódó nevelésről
    • Oktatóink
    • Akik még a szekeret tolják…
    • Rólunk mondták
    • Egyesület
    • Tegyünk együtt
    • Erasmus+ 2018
    • Erasmus+ 2019
  • Tanfolyam
    • 1 alkalmas
    • 3 alkalmas
    • 6 alkalmas
  • Tippeink
    • 5 egyszerű eszköz
    • Cikkek
    • Kiadványok
    • Hallgasd meg!
    • Máshol megjelent cikkeink
  • Adományozz!
    • Adományok
    • 1%
  • Kapcsolat
  • Blog
  • Kapcsolódó Klub
  • Naptár

határszabás

Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története

Lőrincz Éva | 2019. február 22. |

Lányomnak még 2 hónapja volt, hogy betöltse a 3. életévét, én pedig azt tervezgettem, hogy elmennék Bukarestbe 3 napra, a Kapcsolódó Nevelés nemzetközi szervezetének európai regionális elvonulására más, a módszer iránt „elkötelezett” szülővel. Vívódtam, hogy az összesen 4 nap 3 éjszaka…. és mi lesz Klárival, sosem voltunk még ennyit távol egymástól, de úgy döntöttem, ez nekem nagyon jó lesz, és majd Klári is „megbocsát”

Akkor már másfél éve neveltem egyedül, de édesapjával megegyeztünk jó előre, hogy ezen a hétvégén ő lesz vele, hiszen hozzá kötődik utánam a legszorosabban.

Édesapja 3 napot vele tudott lenni hétfőig, én pedig kedden késő délelőtt értem az apai nagyszülőkhöz Klárit felvenni, nagyon izgatottan- úgy véltem feltöltődve és felkészülten mindenféle érzelmi viharra, amit első hosszabb elszakadásunk eredményez majd.

Esett az eső, és ahogy megálltam a nagyszülők kapuja előtt, kiszálltam a kocsiból, láttam is már Klárit közeledni nagypapával az udvaron keresztül, és azt is, hogy lányom vonakodva, húzódzkodva jön, papai biztatásra. Nagy szeretettel kezdtem el szólongatni, köszönteni, lánykám egyre visszautasítóbb lett, és mire kiértek az utcára, már látni sem akart. Leguggoltam hozzá, nagyon kedvesen szólongattam, közeledtem, de ő egyre bújt a nagypapához. Tovább közeledtem, hogy szemkontaktust tudjak vele felvenni, majd közölte már sírva, hogy marad a nagyszülőknél.

Egy jó 8-9 percig tudtam is tartani a hitem, hogy ez csak a távollétem miatt van, Klári egyre hevesebben tiltakozott, hogy nem jön velem, és le akarta magát dobni a földre a sárba. Itt kezdett elhagyni az „önbizalmam”, igyekeztem tartani Klárit, hogy egyikőnk se landoljon a sárban, plusz egyre erősebben éreztem, nagypapa szikár hallgatásában saját „kínlódását” a helyzetet illetően. Próbáltuk betenni a kocsiba, de annyira hevesen kapálódzott, hogy elsőre nem ment. Egyre szörnyűbb lett az egész, Klári hajtogatta, hogy nem jön velem sehova és itt akar maradni….Annyit sikerült mondanom a papának, hogy „Ez normális ilyenkor, sajnálom”, de közben arra gondoltam, hogy rettenetes anya vagyok, hiszen nem akar velem hazajönni, és biztos azért is, mert egyedül vagyok vele, és lám, milyen jól megvolt a nagyszülői párosnál is a családi fészekben. (Ez utóbbi egyébként remek Páros meghallgatás téma- saját feldolgozatlan érzelmeink). Másodjára betettük valahogyan a kocsiba, picit nagypapa is beszállt vele, de bekapcsolni nem tudtuk, annyira „dühöngött”, csak harmadik próbálkozásra. Ez a mutatvány, kb bő 20 percet vehetett igénybe, de egy évezrednek tűnt, valamennyire megkönnyebbültem – hogy legalább már az autóban van- a még mindig ordibáló 3 évesemmel hátul, és arra gondoltam, h most óvatosan, szépen hazavezetek a forgalommentes úton. Közben azt mantráztam, hogy „figyelj a lámpákra, gyalogosokra” stb. Klári csak tovább „tajtékzott” hátul, annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy „Nagyon sajnálom szívem, nem sokára hazaérünk” (abban biztos voltam, hogy így nem tudunk felmenni a lakásba, és meg kell várni a kocsiban, amíg elmúlik a „vihar”) Leparkoltam a házunk előtt, még sírt kitartóan, de a dühe csillapodott. Úgy éreztem, hiába gyakorlom én ezt az egészet már két éve, muszáj felhívnom a meghallgató páromat, hogy mondja el egy mondatban, hogy ez „normális” és minden rendben van. Hívtam, de nem értem el, írtam neki gyorsan 2 sort, hogy mi történt, közben szálltam ki a kocsiból, hogy hátra üljek Klárihoz, amíg lecsillapodik, és eszembe jutott egy másik egyesületis anyuka, akit elértem. 3 mondatban ecseteltem, hogy mi történt, és hogy „darabkáimban” vagyok, ő nyugtázta, és szintén kb 3 mondatban elmondta, hogy az ő egyik gyermeke rendszeresen ezt csinálja, amikor hazahozza a nagyszülőktől, csak már lakásajtón belül. Hálás voltam, h egy felnőttel tudtam beszélni pár percet, ültem Klári mellett hátul, mondtam neki, hogy „Itt vagyok már kicsikém”…. Ő lassan abbahagyta a sírást, majd megszólalt, és a lehető legtermészetesebben azt mondta: „Anya, jót sírtam.”

Klári mondata annyira szürreálisan hatott rám, hogy bizony a Mester és Margaritából ugrott be a Berlioz-os jelenet, úgy éreztem, mintha most esne le a fejem a helyéről –szerencsére nem villamos által- és gurulna ki a csukott ajtón keresztül az autóból- mert egyszerre volt nagyon mulatságos, nagyon magától értetődő Klári mondata, ugyanakkor annyi energiámba telt az elmúlt 40 perc menedzselése, hogy le voltam taglózva. Felnevettem, nyugtáztam a lányom közlését, és szépen felmentünk a lakásba, teafőzés, közös játék következett. Nagyon hálás voltam, hogy akadt egy valaki a telefon végen, aki most kivételesen nem „meghallgatott”, hanem azt, mondta, hogy „Ez ok”. Mert egyébként, tudom, hogy nagyon is az.

“Miért kell mindent százszor elmondjak?!”

Mér’ kell mindent 100x elmondjak!?

Mér’ nem lehet első kérésre egyszerűen csak csinálni, amit az ember mond?!

Melyikünk ne tette volna fel már vagy 100x ezeket a kérdéseket fogmosáskor, fürdéshez készülődéskor vagy épp oviba/suliba induláskor?!

Szóval miért is?

1. Egészen egyszerűen más fontos a gyerekeinknek és más nekünk. A gyerekek anyanyelve és fő foglalkozása a játék, amin keresztül tanulnak és felfedezik a világot. Igen, minden alkalommal, amikor szólítgatjuk őket épp valami igen fontos szöszmötölés közben, félbeszakítjuk őket a munkájukban. Az, hogy épp már az asztalon gőzölög a vacsora vagy folyik a fürdővíz nekünk fontos, nem nekik. Ahogy gyakran mi felnőttek is, a gyerekek is nehezen élik meg a váltásokat. A sárkánylegyőzési kísérletből egy egészen hétköznapi fogmosásba átváltani lássuk be nem könnyű dolog!

Mit tehetünk?

Kapcsolódjunk be hozzájuk a játékba pár percre, segítsük legyőzni a sárkányt és diadalittasan vonulhatnak a hős lovagok tisztálkodni a poros csatamezőről. A játékos átkeretezése a hétköznapi dolgoknak hatékonyabbá és gyakran gyorsabbá is teszi a napi rutint!
Nincs kedved? Fáradt vagy? Nem jut eszedbe semmi játékos?
Csak figyeld meg a gyereked pár pillanatra, kapcsolódj hozzá egy érdeklődő mosollyal, nézz a szemébe, érintsd meg és hagyd, hogy ő vonjon be és vezessen. Ne gondolkozz, ne várd meg míg valamelyik nap majd megjön hozzá a kedved, csak csináld, hagyd magad vezetni! Minél többet gyakorlod, annál könnyebben fog menni.
Nem megy minden nap, minden feladatban?
Nem is kell! Engedd meg ezt is magadnak. Ma ment a játékosság, holnap talán kevésbé fog, de két nap múlva újra jól érzed magad benne. Csak emlékezz, hogy ez a gyerekek anyanyelve, a leggyorsabb út hozzájuk és maradj nyitott a gyakorlásra.
2. A homloklebenyünk, amely többek között a racionális gondolkodásért, a döntésekért felelős csak lassan, az idő múlásával fejlődik ki. Amikor arra kérjük a gyerekeinket elmélyült játékuk közepette, hogy most indulás fogmosás és fürdés, tulajdonképpen annak a döntésnek a meghozatalára kérjük, hogy válasszon a mi szülői kérésünk és az ő akarata között. Nyilván ők mindig a játékot választják szívesebben…

Mit tehetünk?

Megpróbálhatjuk a fent említett módon játékosan átkeretezni az eseményeket vagy ha ez nem működik, szabjunk határt!

Hogyan érdemes határt szabni?

Szeretettel, melegséggel, ugyanakkor határozottan!
Menjünk oda hozzá, guggoljunk mellé és nézzünk a szemébe. „ Kicsim, vége a játéknak, megyünk fürdeni.” „ Igen, tudom, hogy nehéz, de lejárt a játékidő.” Ha a gyerekünk jól van, kapcsolódva érzi magát, fel van töltődve a figyelmünkkel, szeretetünkkel akkor rugalmasan együttműködik velünk. Ilyenkor jól működik az agyának a gondolkodásért felelős része-a már említett homloklebeny. Ha viszont feszültségei vannak, akkor itt lesz a lehetőség a határszabás kapcsán, hogy kiadja azokat. Maradjunk mellette és hallgassuk meg a sírását, kiborulását, támogassuk amikor ennyire nehéz neki és emlékezzünk a sírás gyógyító erejére! Amint kiadta a feszültségeit rugalmasabbá válik és együttműködőbb lesz; jöhet a fürdés!
3. A gyerekeink gyakran nem érzik magukat kapcsolódva, nem érzik a figyelmünket és ezáltal önmagukat, ami bekapcsolja náluk a pánik gombot; azaz az a limbikus rendszer lép működésbe, ami a fuss vagy küzdj meg reakciókért is felelős. Ilyenkor szó szerint nem tudnak gondolkodni; ahogy gyakran mondjuk is „kikapcsol az agya”. Mitől érezheti magát egy kisgyerek izoláltnak, magányosnak miközben itt vagyunk mellette? Igen, most itt vagyunk, de talán egész nap bölcsiben, oviban, iskolában volt, vagy épp ha együtt is voltunk mostunk-főztünk-takarítottunk, a kistesót láttuk el.

Mit tehetünk, hogy jobban érezze magát?

Keressük meg a tekintetét, érjünk hozzá amikor elmegyünk mellette, dobjunk egy puszit, ölelést akkor is ha a hétköznapi teendőinkkel haladunk és tartsunk akár csak napi 5-10 perc gyerekidőt amikor a teljesen osztatlan figyelmünket adjuk neki , amikor ő irányíthat és amikor bármit tehet ami nem veszélyes. Érezni fogja a figyelmünket és feltöltődik belőlünk! A nevetés, közös kacagás is segíti a kapcsolódást és jó feszültségoldó is! Egy kis kergetőzés, hempergőzés, rövid birkózás, néhány szappanbuborék kergetése a vasalás és a főzés között sok energiát tud felszabadítani nem csak bennük, de bennünk is! Ha kapcsolódva vannak, együttműködőbbek és könnyebben megy a fognyűvők elűzése is!
Támogassuk egymást a kapcsolódásban, játékosságban, a szülői feladatok ellátásában!
KisMFranciska

Se tejjel, se nélküle

Fábián Dóra | 2014. szeptember 2. |

A gyerekek (Lőrinc 4 éves, Villő 2 éves, és két nagy féltesó) egész nap a mamánál voltak, nekem reggeltől kora délutánig elfoglaltságom volt, ami a tervezettnél kicsit tovább tartott. Mikor odaértem a mamához, a gyerekek éppen medencéztek, ugráltak, nagy volt a vidámság, és mint megtudtam, egész nap ezt csinálták. Nem sokkal később esni kezdett az eső, órákig nem is állt el, be kellett mennünk a házba, ahol a gyerekek nem tudtak mit kezdeni magukkal, nyűglődtek, semmi nem volt jó, én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy kitaláljak valamit.
Néhány óra múlva, amikor elérkezett a hazaindulás ideje, és elkezdtük összeszedni a cuccokat, Lőrinc kitalálta, hogy ő még szeretne pancsolni egyet. Addigra az eső már nem esett, de már elég hűvös volt, a medencéből meg már mertük ki a vizet, már alig volt benne. Nem szerettem volna, hogy újra vizes legyen, és hogy ezzel húzzuk az időt, ezért mondtam neki, hogy most már nincs fürdés, a fenti okokra hivatkozva. Lőrinc erősen sírni kezdett, mire anyukám a következőkkel próbálta megoldani a helyzetet: „Nahát, ez nagyon csúnya viselkedés, ezt én nem is hallgatom.”, és otthagyott minket.
Én együtt érző arccal és kijelentésekkel terelgettem befelé a házba, ekkor még némileg együttműködő volt. Bent azonban újra sírni kezdett és azt kiabálta, hogy nem akar hazamenni, ott akar aludni a mamánál. Ez nem volt lehetséges, de nem is gondoltam, hogy ez lenne a helyzet jó megoldása. Mondtam neki, hogy most sajnos nem aludhat a mamánál, szeretném, ha együtt hazamennénk. Erre bevonult a mama ágyába, ott sírt tovább, és kiabált, hogy tejet szeretne inni. Addigra már elég sok tejet megivott a nap folyamán, nem akartam, hogy igyon még. Tudtam, hogy ha még kapna, azonnal találna másik okot a kiborulásra.
Úgy éreztem, hogy most képes leszek vele lenni, és meghallgatni. Próbáltam simogatni, megölelni, ezt eleinte nem nagyon engedte. Közben időnként elmondtam nyugodt hangon, hogy nem, nem szeretném, ha most több tejet inna, otthon lefekvés előtt kaphat még egy pohárral. Közben anyukám is bejött a nagy sírásra, megkérdezte tőlem halkan, hogy hozhat-e még tejet, mire mondtam neki, hogy ne, mert nem az a baja. Akkor ő elkezdte neki mesélni, hogy nemsokára milyen szuper helyre fogja elvinni, és mit fognak ott együtt csinálni. Amíg ez a beszámoló tartott, Lőrinc felfüggesztette a sírást és hallgatta a mamát, de amikor vége lett, ott folytatta a sírást, ahol abbahagyta. Anyukám kiment, én pedig ölbe vettem Lőrincet, akkor ezt már simán elfogadta, sírt tovább, időnként belém kapaszkodott a tekintetével, én pedig időnként elismételtem, hogy otthon lefekvés előtt ihat még.
Nekem kezdetben nagyon nehezen ment ez a fajta meghallgatás, és ez volt az első alkalom, amikor kifejezetten jól éreztem magam ebben a helyzetben, és ahogy átöleltem a síró fiamat, hirtelen éreztem, hogy mennyire szeretem. Mikor kicsit csillapodott a sírás, azt mondta, hogy otthon nincs finom tej. Ekkor eszembe jutott, hogy nincs is otthon tej, vennünk kell, úgyhogy mondtam neki, hogy elmegyünk együtt a boltba, és választhat magának finom tejet. Ebbe beleegyezett, már nem sírt. Közben anyukám megint visszajött, mondta, hogy vigyünk inkább tőlük, ne kelljen még boltba menni. Mondtam Lőrincnek, hogy akkor válasszon a mama polcáról tejet. „Jó, de gyere velem” – és megfogta a kezem. Időközben megérkezett az apukája is, hozzábújt és azt játszotta, hogy ő most nem lát, az apukájának kell vezetnie, aki belement a játékba. Elindultunk haza, a nagy sírástól eléggé kimerültnek látszott Lőrinc, azt gondoltuk, az autóban el fog aludni. De nem ez történt, otthon még órákig játszott a testvéreivel vidáman, mielőtt tényleg elálmosodott és elaludt volna.:)

Primary Sidebar

Naptár és programok

Mountain View

Lapozz bele

Legolvasottabb cikkek

  • Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?
  • Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein
  • Újrakapcsolódás ovi után
  • Nem akarok oviba menni
  • Nyálas dínótojás
  • Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg
  • Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története
  • Fel tudom húzni a cipzárt!
  • A kiborult szemetes és a kiborult kistesó
  • Nagy játszás, nagy érzelmek

Keresés az oldalon

Kövess minket

  • Facebook

Blogtémák

gyerekidő határszabás nevetés meghallgatása sírás és hiszti meghallgatása

Cikkek

agresszió alvás apa beszoktatás büntetés-jutalmazás dackorszak evés félelem gyerekidő gyász határszabás hiszti interjú iskola jutalmazás-büntetés játék kamasz kapcsolódás Kapcsolódó Nevelésről nevetés meghallgatásának eszköze ovi párkapcsolat páros meghallgatás eszköze szoptatás szülőség szünet - nyaralás - vakáció sírás meghallgatásának eszköze testvér Uncategorized

Footer

Rólunk

Egyszerűen megfogalmazva: azért vagyunk, hogy a gyereknevelés kevesebb küzdelemmel és feszültséggel járjon, és mi szülők, jobban tudjuk élvezni a gyerekeinket.

Ismerj meg minket

Iratkozz fel a hírlevélre

Ne maradj le a friss bejegyzésekről és a találkozási alkalmakról.

Semmi reklám. Bármikor leiratkozhatsz.

Legfrissebb bejegyzések

Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?

Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein

Újrakapcsolódás ovi után

Nem akarok oviba menni

2016 © Kapcsolódó Nevelés Egyesület · Minden jog fenntartva · Készítette: Prémium Honlap