„Egy dackorszakos gyerek gondozásához minimum buddhista szerzetesnek kéne lennünk”

Mély önismereti és érzelmi munkával járó elvonulásra indultak a Kapcsolódó Nevelés Egyesület oktatói idén is, hiszen valljuk: mind oktatóként, mind szülőként akkor adhatjuk magunkból a legtöbbet, ha rendszeres időközönként letehetjük a gyerekes hétköznapokkal járó rengeteg feszültséget és érzelmi terhet. A Kapcsolódó Nevelés pozitív gyereknevelési eszközei mellett csoportjainkban épp ezt a kulcsfontosságú belső folyamatot támogatjuk – akár úgy, hogy szeretettel meghallgatjuk, amikor a másik elsírja a nehézségeit, de néha akár úgy is, hogy egy szülő kezébe párnát adunk, hogy legyen mivel püfölni a falat, és kiadni a sok felgyülemlett indulatot.

Van a szülőségnek egy kevéssé ismert, de nagyon fájdalmas paradoxonja, miszerint az egészséges lelki fejlődéshez olyasmit kellene nyújtanunk a gyerekeinknek, aminek rendszerint mi magunk is híján vagyunk: melegséggel teli érzelmi támogatást, lelki megtartó közeget, ítéletmentes elfogadást. Ha szülőként úgy érezzük, ez nem mindig megy, az nem a mi hibánk! A társadalmi berendezkedésünk ilyen, és az agyunk egész egyszerűen így működik.

Hogy is?

Van egy olyan része az agyunknak, a limbikus rendszer, amely egyfajta radarként működik: folyamatosan azt pásztázza, van-e olyan ember mellettünk, akihez biztonsággal kapcsolódhatunk. Ha van, halleluja, megnyugszik, és szépen duruzsol az egész szervünk, mint egy motor. Ha azonban úgy érzékeli, hogy nincs senki, aki támaszként mellettünk van (akár valóban egyedül vagyunk, akár csak nem érezzük a kapcsolódást a környezetünkben lévő emberekkel), riadót fúj. Felvillannak a piros lámpácskák, bekapcsol a vészjelzés, a limbikus rendszerünk azt üvölti agyunk többi részének: ez így nincs jól! Valami nagy baj van! Ennek egészen kézenfekvő evolúciós okai vannak: az emberi csecsemő (és a felnőtt!) egyszerűen nem él túl magányosan, így elsődleges érdeke, hogy más emberek támogatását élvezze. A másokhoz való szeretetteli kapcsolódás nem valamiféle luxus, hanem ugyanolyan elemi szükségletünk, mint mondjuk az evés és az alvás.

Helyzetkép

Ezzel szemben mi történik velünk, szülőkkel az időnk nagy részében? Kezdjük ott, hogy legtöbben a babánk életének első időszakát (Magyarországon leggyakrabban két évet) eltöltjük otthon, a négy fal között. Persze, kétségbeesetten rohangászunk a játszótérre, a babajógára, a ringatóra (ha tehetjük), de mindezek mellett a nap nagy részében azért mégiscsak egyedül kell megoldanunk, hogy el tudjunk menni zuhanyozni, amikor a baba ezredjére is felsír, vagy hogy megfőzzük az ebédet félkézzel, mert nem akarja, hogy letegyük. Ezután pedig legtöbben visszatérünk a munka világába, folyamatosan zsonglőrködünk a munkahelyi, háztartási és egyéb teendőink tonnáival, és vajmi kevés melegséggel teli emberi kapcsolat ápolására futja az időnkből, energiánkból.

Amennyi emberi interakcióban a mindennapokban mégis részünk van, annak egy jó része sajnos szintén nem az épülésünket szolgálja. Sok közülük a felszínes párbeszéd, a „kirakat-helyzetek”, amikor úgy érezzük, viselkednünk kell, nem panaszkodni, és sajnos igen sok kapcsolatunkat terhelik nehéz érzések – gyakran a közvetlen családunkon belül is. Saját indulataink például a szüleink hibáival szemben, vagy dühünk, amiért az anyósunk az istennek se érti meg az igény szerinti szoptatás lényegét. Mindezeken felül akár a közvetlen környezetünkből, akár ismeretlenektől (és ebbe sajnos ma már az online média is beletartozik) igen nagy mennyiségű kritikát kapunk: a mi hibánk, hogy a gyerekünk hisztizik, a mi hibánk, ha hordozás helyett babakocsizunk, vagy éppen „elkényeztetjük” a babánkat a túl sok cipeléssel, és talán még a gyerekorvos is beszól majd, ha túl későn vesszük észre, hogy a gyerekünk kislábujja rossz szögben áll, és nem vittük dévényezni.

Van tehát egy olyan érzelmi-nonverbális üzenet, amire szülőként egyszerűen ki vagyunk éhezve: itt vagyok, meghallgatlak! Hogy tudom, mennyire nehéz! Hogy bármi is történjék, én tudom, hogy jó szülő vagy! Hogy nyugodtan kiborulhatsz néha, én veled vagyok! Hogy itt vagyok veled, és tudom, hogy bármilyen nehéz is, meg fogod tudni oldani! Hogy jól csinálod!

A megoldás

Szülőnek lenni érzelmi munka. Egy dackorszakos gyerek odaadó gondozását nagyjából egy buddhista szerzetes tudná türelmesen elvégezni, ehelyett legtöbbször agyonhajszolt, stresszes, millió feladattal küzdő szülőket kap. A Kapcsolódó Nevelés megközelítésmódjának egyik alapfelismerése, hogy mi szülők csak akkor vagyunk képesek a legjobbat nyújtani magunkból a gyermekeinknek, ha saját érzelmi terheinktől, feszültségeinktől rendszeresen meg tudunk szabadulni.

Ennek eszköze nálunk a Páros Meghallgatás. Ezt érdemes egy jól kidolgozott technikának, és nem valamiféle szabad beszélgetésnek tekintenünk, mert akkor fog igazából működni. Ehhez annyi kell, hogy két felnőtt ember egymással megegyezik, hogy rendszeres időközönként meghallgatják egymást: beállítanak egy órát, és először egyiküknek, majd másikuknak van ugyanannyi perce (lehet ez tíz, de még jobb, ha fejenként harminc). A saját idejében az egyik fél nem tesz mást, csak ventilál: saját érzéseiről beszél, elmondja, mi bántja, mik az aktuális aggodalmai, fájdalma, frusztrációi vagy akár örömei, és hagyja, hogy áramoljanak a testéből az érzések. Ilyenkor gyakran élünk beszéd közben klassz, velünk született gyógyító folyamatainkkal: sírunk vagy éppen nagyon nevetünk. Mindkettőből jó, ha minél több van! Eközben a másik nem tesz mást, mint melegséggel, odafigyeléssel, empátiával, a szemünkbe nézve, és akár a kezünket megfogva meghallgat minket, és közvetíti nekünk nonverbálisan azt az üzenetet, hogy jók vagyunk! Emlékezteti magát gondolatban, hogy a másik ember szuper szülő, és meg fogja találni a saját megoldásait a nehézségeire. Nem szól bele, nem ad tanácsot, nem kritizál, nem ítélkezik. Csak hallgat, szeretettel.

Ha egyszer kipróbáljuk, érzékelni fogjuk, hogy ez nem csak egy egyszerű ventilálás. Ezzel a technikával tulajdonképpen az agyunkat huzalozzuk újra, olyan üzeneteket építünk be, amiből sajnos egyébként oly keveset kapunk: hogy minden rendben van, rendben van megélni az érzéseinket, és van itt valaki, aki mellettünk áll és támogat. Mindemellett persze kiváló lehetőség arra, hogy kiadjunk magunkból minden feszültséget, frusztrációt, fájdalmat, nehéz érzést, amit oly nehezen tudunk néha magunkban tartani, és amiktől ha megszabadulunk, sokkal kiegyensúlyozottabbak lehetünk. Ha van a hetünkben legalább egyszer egy olyan pár perc, amikor kimondhatjuk a minket leginkább bántó vagy leginkább szégyellt mondatokat, amelyeket a hétköznapok viharaiban a gyerekeinknek vagy éppen a párunknak szánunk, a maradék időben sokkal jobban fogjuk érezni magunkat. Talán elsőre ellentmondásosnak tűnik, de türelmesebb és odaadóbb szülők tudunk lenni, ha a Páros Meghallgatás során ráüvölthetünk például az (odaképzelt) gyerekünkre, hogy „Elegem van belőled!”, „Mi a fene bajod van?”, „Legszívesebben a falhoz csapnálak!” vagy más hasonlókat, amelyek ha éles helyzetben jönnek a szánkra, általában erős bűntudatot hoznak utána magukkal.

Ez a fajta érzelmi munka gyakran magával hozza a megoldást a szülőség egy másik fontos problémájára is: arra, hogy gyerekkori – néha fájdalmas – élményeink nagyban befolyásolják, hogy milyen szülők vagyunk, és gyerekkori mintáink a legváratlanabb pillanatokban bukkannak a felszínre. Sokszor nem értjük utólag, miért kellett annyira ráordítanunk a gyerekünkre, amiért kiborított egy pohár vizet. Ennek oka azonban egyszerű: valószínűleg saját szüleinkkel is előfordult, hogy tehetetlen és feszültséggel teli pillanataikban ránk kiabáltak ilyesmiért. Azok a dolgok képesek a leginkább kiborítani minket, amelyek „megnyomnak rajtunk egy gombot”, azaz saját, régi, fájdalmas pillanatainkra emlékeztetnek minket. Páros Meghallgatásban ezeket a régmúltbeli nehézségeket is felderíthetjük, így ha ezektől időről időre meg tudunk szabadulni, érzelmileg sokkal hatékonyabban fogjuk tudni kezelni a gyerekeinkkel járó nehézségeket.

Ez a módszer arra jó, hogy azok a szülők lehessünk, akik valójában vagyunk!

Elvonulunk

A Kapcsolódó Nevelés oktatóinak egyfajta alapkövetelmény, hogy mi magunk is heti rendszerességgel gyakoroljuk a Páros Meghallgatást, amelynek segítségével az évek során saját egyre mélyebb bugyrainkba juthatunk el. Oktatóként tudjuk, minden szülő jó, és a legjobbat nyújtja a gyerekének, amire képes. Aki ott van a csoportjainkban, az egy olyan ragyogó szülő, aki ráadásul még tenni is hajlandó azért, hogy utakat találjon a gyermekéhez és erősíteni tudja a kapcsolatukat. Ez mélységes csodálattal és szeretettel tölt el mindannyiunkat. Mindezek ellenére akadnak olyan esetek, amikkel nehéz mit kezdenünk, olyan szülői vélemények vagy magatartások, amik valamelyikünkben nagy érzéseket kavarhatnak fel. Oktatóként tudjuk, hogy ezek az érzések rólunk szólnak. Ha egy-egy ilyen helyzetben nem tudunk mit kezdeni a másik emberrel, akkor azt a témát nekünk kell elvinnünk meghallgatásba, hogy a csoportban újból lássam és érezzem, minden szülő jó, és teljes elfogadással tudjak jelen lenni.
Ígyhát mind a kiegyensúlyozott szülői létünket, mind az odaadó szakmai munkát is szolgálja a Páros Meghallgatás rendszeres gyakorlása. Ennek betetőzése az évenkénti többnapos elvonulásunk. Idén júliusban is összejöttünk két napra, és egymás elfogadásának, az ítéletmentes meghallgatásnak, odafigyelésnek egy olyan kivételes szigetén találhattuk magunkat, amely feltölt, megtart, megerősít, és egész évben segít minket a küldetésünk teljesítésében. Azaz abban, hogy támogassuk a szülőket, hogy a családon belül meglévő szeretet mind hatékonyabban találhasson utat magának a hétköznapokban.

Balogh Fruzsina oktatónk írása