Nem szoptatsz? Vagy elválasztanád? Kapcsolódós válaszok szoptatási kérdésekre

Ha becsukom a szemem, ma is látom magam előtt első gyerekem pár napos korában, ahogy ezredjére is felsír, ha leteszem a mózeskosárba. Tisztén emlékszem az érzéseimre, hogy nem értem: hogy lehet az, hogy szopni akar, hiszen öt perce szopizott utoljára. Emlékszem a meghasonlottságra, amit éreztem, mikor anyámtól hallottam, hogy hagyjam kicsit sírni, megtalálja majd az ujját, vagy mikor a védőnő magyarázta sajátos módon az igény szerinti szoptatást – amely azért mégse egyenlő azzal, hogy minden nyikkra, hanem hogy 3 helyett akár már 2 óra után is megpróbálhatom. Emlékszem a fájdalomra az első napokban, a szétrobbanni akaró melleimre, arra, hogy nem értettem, ezt a mellszívót vajon kínzóeszköznek szánták-e. Emlékszem az egy nap háromszori átöltözésre, az állandóan foltos ruhában járásra, az örökös tejszagra, a második héten megvásárolt hat új, elölgombos felsőre, az első évben valaki esküvőjére viselt szörnyű alkalmi ruhára, amit szoptatásbarátsága miatt választottam.

Szoptatni nem könnyű. Szoptatni csoda. Szoptatni sokszor áldozatokat kíván. Ez a cikk azonban nem a fenti kérdések megválaszolásáról fog szólni: nem arról, hogyan is kell igény szerint szoptatni, fejni vagy babát altatni. Erről ma már van sok más hiteles forrás – hála Istennek. Viszont ahogyan az erről szóló információk egyre szélesebb körben kezdtek terjedni, elkezdtek egyre távolodni egymástól a különböző csoportok – a „minden nyikkra” szoptatók, az órára szoptatók, a tápszerezők. És elkezdett ekörül a téma körül is épülni az egyre vastagabb réteg bűntudat, ha valaki nem úgy, nem annyit, nem azt. Úgyhogy ez a cikk inkább arról fog szólni: jó anya vagy – bárhogyan is állj a szoptatáshoz!

A legfontosabb – és bármily szoptatásbarátok vagyunk, még magánál a szoptatásnál is fontosabb – , hogy tudd: bármi is történjen, nem a Te hibád! Nem a Te hibád, ha úgy alakul, hogy nem tudsz szoptatni! Nem a Te hibád, ha úgy érzed, képtelen vagy helyette fejni, így inkább tápszert választasz! Nem a Te hibád, ha egy nap milliomodjára kezd tátogni a baba, és úgy érzed, csak ezt ne, már elfáradtam, nem bírom! Nem a Te hibád, ha fáj, kellemetlen, ha szégyelled magad nyilvános térben – és az sem, ha nem szégyelled, hanem gond nélkül szoptatsz akárhol! Nem a Te hibád! Te jó vagy és teljes szívedből szereted a babádat! A legjobbat akarod neki – és mindemellett ember vagy, saját szükségletekkel és érzésekkel! Nem attól vagy jó anya, ha saját magadról nem veszel tudomást!

A második legfontosabb pedig: bárhogyan is alakuljon, pont jó lesz úgy! A legjobbat, legtöbbet adtad, amit csak tudtál – és az éppen elég lesz. Ha nem sikerül szoptatni, akkor sincs veszve minden, és ha már nagyon eleged van, az elválasztáshoz is vezet gyengéd út. A Kapcsolódó Nevelés eszközei épp arra valók, hogy bármilyen élethelyzetben erősíteni tudják a kapcsolatot a szülő és a gyermeke között. Íme, néhány tipp, hogy hogyan:

1. Belső utak
Milliónyi oka lehet annak, ha nem tudunk, vagy nem akarunk szoptatni – ezek lelki gyökere sokszor saját gyerekkori élményeinkben keresendő (és emellett persze létezhetnek szervi okok is, meg olyanok, amikben egy szoptatási tanácsadó gyakorlati tippekkel nagyon sokat tud segíteni).

Ha van motivációnk, elkezdhetünk legbelül kutakodni, és megtalálni, mi is gátol minket: hogyan vagyunk mi ezzel a nagyon szoros összekapcsolódással, amit a szoptatás jelent, hogyan vagyunk jelen a testünkben nőként, feleségként, hogyan befolyásolja az anyaságunk a saját szexualitásunkat, mit jelent számunkra ez az egész életadó folyamat, a táplálás, hogyan táplált minket a saját édesanyánk, hogyan gondolunk őrá, stb. Mindezeken dolgozni (mondjuk a Páros Meghallgatás eszközével) nagyon felemelő, erőt adó és előrevivő élmény lehet. De ha úgy érezzük, nincs erőnk ezen az – akár fájdalmas – folyamaton végigmenni (még), az sem baj! Akkor alkalmazkodjunk ahhoz, ami van, és legyünk magunkkal nagyon elnézőek! Mantrázzuk magunknak (vagy kérjük meg a férjünket, barátnőnket, hogy lehető legelfogadóbb hangjukon, szemünkbe nézve, kezünket megfogva mondják nekünk gyakran): nem a mi hibánk, és minden a legnagyobb rendben lesz a babánkkal így is!

2. Utak egymáshoz
Ha úgy alakult, hogy nem szoptatunk (vagy már nem szoptatunk), akkor fontos tudnunk: nem ez az egyetlen útja a babánkhoz való kapcsolódásnak! Szánjuk rá az időt, hogy összekapcsolódhassunk! Szánjunk minden nap néhány percet arra, hogy hosszan a szemébe nézünk, ölünkbe vesszük, követjük a mozgását, csodáljuk a kis pihéket a fején, gyönyörködünk a lényében! Ilyenkor a szülőség legeslegfontosabb feladatát végezzük: kapcsolódunk a gyermekünkhöz, ezzel fejlesztjük agyát, gazdagítjuk érzelmi életét, kifejezzük mélyről jövő szeretetünket, megtanítjuk, hogy a világ biztonságos! Ennél nincs is fontosabb! A közös nevetés, bohóckodás, játék – már egészen pici baba kortól – mind olyasmik, amik ugyanezt szolgálják, és amiből minél több van, annál jobb.

3. Elválasztás – de hogyan?
Aki szoptat – igény szerint vagy órára, élvezettel vagy kötelességből vagy akárhogyan – , annak gyakran nagy nehézséget okoz eldönteni, mikor és hogyan hagyja abba. Mindebben (is) nagy segítségünkre lehetnek a Kapcsolódó Nevelés eszközei! Páros Meghallgatásban beszélhetünk arról, mit is jelent számunkra a szoptatás, milyen volt ez eddig, miért akarjuk abbahagyni (akarjuk-e?), van-e ezzel kapcsolatban valamilyen külső nyomás vagy mondjuk orvosi kényszer, vagy akár elmondhatjuk azt is, ha nagyon ellentmondásosak az érzelmeink: például, ha imádunk a gyerekünkkel így összebújni, és közben meg az őrületbe kerget minket az ezzel járó sok kötöttség. A Páros Meghallgatás lényege, hogy itt egy olyan kivételes közegben szembesülhetünk saját érzéseinkkel, ahol nem ér minket kritika, elvárás, azt érezhetjük: jók vagyunk, bármi is van bennünk, és meg fogjuk találni a számunkra legjobb megoldást. Ha rendelkezésünkre áll egy ilyen támogató közeg, ami segít nekünk rendet tenni a bennünk dúló érzelmek között, akkor saját természetes intelligenciánk is sokkal jobban fog tudni működni, és magabiztosabban fogunk tudni döntéseket hozni.

Ha úgy döntünk, itt a vége a szoptatásnak, az legtöbbször nem csak bennünk, anyákban, hanem a (kisebb vagy már nem is annyira kicsi) babákban is nagy érzéseket ébreszthet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha a gyerekünk nagyon ellenáll, akkor be kell adnunk a derekunkat. Ha úgy érezzük, a döntésünk végleges, kitarthatunk mellette nyugodtan, hiszen minden eszközünk megvan, amivel a gyerekünket átsegíthetjük az elválasztás nehézségein. Rendelkezésünkre áll két szuper, természetes, velünk született gyógyító folyamat, amelyek segítenek megélni a nehéz érzéseinket, és át is segítenek minket rajtuk: a sírás és a nevetés!

Ha gyermekünknek szépen, nyugodt hangon elmondjuk, hogy most ez az utolsó szopizás, holnaptól nincs több cici, talán kiborul majd. Lehet, hogy sírni fog, vagy ha nagyobb, akár toporzékolni, nekünk esni, tépni a ruhánkat. Ez lehet számunkra nagyon nehéz – és előfordulhat, hogy megingunk, és azt mondjuk, pár napig mégis újra rendelkezésre áll a „csodaszer”. Ez sem baj! Azt jelenti, erőgyűjtésre van szükségünk! De fontos tudnunk, hogy a gyermekünknek valójában semmi baja nem lesz, ha nemet mondunk. Vehemens és viharos reakciói csupán ÉRZÉSEK, amiktől néha elsőre megijedünk, pedig ezek ártalmatlanok. Ha velük tudunk maradni, melegséggel meghallgatni őket, miközben a bennük dúló vihar lecsillapodik, azzal nem csak az elválasztás folyamatát könnyítjük meg, hanem nagy lehetőséget is adunk a gyermekünknek: a nagyszabású érzelmi takarítás ajándékát! Figyeljük meg, egy ilyen ciciért folytatott vihar után (amely lehet akár egy óra is vagy több) milyen kiegyensúlyozott lesz a gyermekünk! Meg fogunk lepődni.

Mindemellett persze fontos, hogy a gyerekünk ne érezze azt, hogy csak „elveszünk” és helyette semmit nem kap. Az elválasztás időszakában helyezzünk még nagyobb hangsúlyt a kapcsolódásra! Játsszunk, nevessünk minél többet, tartsunk akár naponta 10 perc Gyerekidőt, hogy feltölthessük az érzelmi nagytakarítás során kiürült raktárakat pozitív érzésekkel!

Így fordíthatjuk át az embert próbáló feladatnak tűnő elválasztást egy kapcsolatépítő, az érzelmi harmóniát támogató folyamattá! A gyakorlatban ez valahogyan így történhet (ha mondjuk közbeszól, hogy harapni kezd a pici) vagy akár így (ha főként az éjszakákat akarjuk megreformálni).

Ha pedig úgy döntünk, nem akarunk ilyesmibe belevágni, és azoknak a táborát erősítjük, akiket folyton kérdezgetnek, hogy „az érettségin is szopni fog-e még” – szuper! Egyetlen tennivalónk annyi lehet, hogy újra és újra el kell majd mondanunk a Páros Meghallgatások során, mennyire idegesítőek ezek a kérdések!

Balogh Fruzsina, a Kapcsolódó Nevelés oktatója