| |

Tragikus események a világban – hogyan segítsünk feldolgozni őket?

Senkinek sem könnyű megemészteni azt a tényt, hogy a világban előfordulnak természeti katasztrófák és értelmetlen, emberi erőszak okozta tragédiák. Mikor ilyen eseményekkel szembesülünk – főleg, amikor a médiák által minderről rengeteg képanyag is eljut hozzánk – rengeteg féle érzés keríthet minket hatalmába. Különösen sokkoló azt látnunk, hogy az erőszak rég jól ismert eszköze milyen anyagi és emberi áldozatot követel tőlünk, szeretteinktől, közösségeinktől.

Mit tehetünk szülőként? Hogyan adunk magyarázatot gyerekeinknek az értelmetlen erőszakra, és a természeti katasztrófákra? És mihez kezdünk a saját félelmünkkel és szorongásunkkal, miközben szülői kötelességünkhöz híven megpróbálunk kellőképpen gondoskodni a gyerekeinkről? Hogyan tanítsuk őket a nézeteltérések békés feloldására, mikor az erőszak ennyire közeli, valós fenyegetés?

Igazából az emberek által elkövetett erőszakos cselekedeteket soha nem lehet ésszel felfogni. Mindegy, hogy arról van-e szó, hogy valaki az erőszak által tör politikai hatalomra, vagy a nagyvárosi bűnözésről, aminek az oka gyakran az, hogy társadalmunk elmulasztott segítséget nyújtani legösszezavarodottabb tagjai számára.

Az, hogy emberek más embereket bántanak, ésszel nem felfogható. A városokat leromboló földrengések, áradások szintén nem foghatóak fel ésszel. A gyerekek tudata számára is emészthetetlen mindez, és ha erőszak és rombolás látványának, hírének vannak kitéve, az agyuk a rengeteg rossz érzéstől nem tud jól működni. Így hát nekünk, anyáknak és apáknak meg kell próbálnunk úgy kezelni ezeket az eseményeket, hogy az a gyerekeinket a lehető legkevésbé bántó, fájó módon érje. De sajnos azt a tényt nem tudjuk megkerülni, hogy az erőszak létezésének ténye önmagában bántó nekik.

Álljon hát itt néhány gondolat arról, hogyan tudunk róluk és magunkról is kellőképpen gondoskodni a nehéz időkben:

Legelőször, nekünk felnőtteknek kell – a gyerekektől távol – időt és helyet találni arra, hogy átdolgozzuk saját érzéseinket és reakcióinkat. Minket felnőtteket is rengeteg felkavaró érzés terhel a történések miatt, bárhogy is akarjuk kiiktatni őket. Arra szocializálódtunk, hogy kiszolgáltatottnak és reménytelennek érezzük magunkat mind a mostani eseményekkel, mind pedig azokkal a történelmi eseményekkel kapcsolatban, amelyek újra és újra erőszakos cselekményeket hoztak és hoznak az életünkbe. A beletörődés és közömbösség érzése kellett hogy átvegye, eltakarja a történések miatt érzett gyászunkat és dühünket, mert a társadalmunkban nincs mód az egészséges felháborodás teljes kifejezésére. Ezért gyakran legelőször az a feladatunk, hogy felelevenítsük magunkban, mi és kik számunkra a legfontosabbak.

Innen elindulva visszaemlékezhetünk rá, hogy gyerekként mekkora reményekkel telve vártuk el, hogy a világ örömteli, biztonságos és igazságos legyen. Hagynunk kell, hogy a biztonságunkkal, a szeretteinkkel, az őket ért vagy őket fenyegető igazságtalanságokkal kapcsolatos gondolataink mentén eljussunk a történésekkel kapcsolatos legemberibb reakciókhoz: a síráshoz, a remegéshez, a feldúltságunk cenzúrázatlan kimutatásához. Ha sikerül kapcsolatba kerülnünk zsigeri reakcióinkkal, érzéseinkkel, az segít abban, hogy reménytelibbnek lássuk a világot, élni tudjunk saját erőnkkel, hatalmunkkal, és a családunkban és a közösségeinkben megtegyük mindazt, amit egy jobb világért módunkban áll megtenni.

Fontos, hogy a gyerekeink lássák, hogy törődünk másokkal, törődünk azzal, hogy igazságos világban éljünk, és igyekezünk tenni azért, hogy az emberek befejezzék egymás bántását. De ez nem azt jelenti, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseinket velük kellene megosztanunk. Ha feldúltak vagyunk, bátran sírhatunk előttük is, de anélkül, hogy az érzéseinkről és a gondolatainkról részleteiben tájékoztatnánk őket. Annyit érdemes mondanunk, hogy „elszomorodtam valami miatt, amit a hírekben hallottam”, és hogy „egy kicsit sírnom kell, hogy utána jobban tudjam érezni magam.”

A gyerekeknek, főleg a kicsi gyerekeknek nagyon nem hasznos, ha részleteiben hallanak arról, mi történt. Képtelenek megemészteni az erőszak tényét, és rettenetesen megijeszthetik és sokkolhatják őket a dráma és a horror képei. Ezért érdemes ezektől megvédeni őket.

  • Ne hagyjuk, hogy a média elérje őket. A TV hírek, az újságok címlap képei, a rádiós riportok mind azt közvetíthetik feléjük, hogy a felnőttek sem érzik magukat biztonságban, nem bíznak másokban, és kiszolgáltatottnak érzik magukat. Akkor tájékozódjunk, amikor ők már alszanak, vagy nincsenek velünk – például munkába menet. Ne hagyjuk, hogy az erőszak fenyegetésének érzése lerombolja a családunkban azt a biztonságérzetet, aminek megteremtésén olyan keményen dolgozunk.
  • Szolgáljunk hiteles információval arról, hogy emberek miért tesznek rosszat. Félrevezető, ha embereket „jónak” illetve „rossznak” állítunk be – ez épp az a stratégia, amivel az igazságtalanságokat eladják nekünk. A gyerekeinknek tudniuk kell, hogy mindannyian jónak születünk, és mindannyian elkövetünk rossz dolgokat olyankor, amikor félünk vagy bántottak minket. Tudniuk kell, hogy néhány gyerekkel gyerekkorában nagyon rosszul bántak, és hogy azok az emberek, akikkel rosszul bántak, néha bántani akarnak másokat. De ha valaki közbelép, nem engedi, hogy a bántás folytatódjon, és utána sem hagyja magára azt az embert, akkor az ilyen megbántott emberek is meg tudnak változni. Sajnos nem mindig tudjuk, hogyan lépjünk közbe, és gyakran nem vagyunk elég bátrak, vagy elég gyorsak ahhoz, hogy még azelőtt beavatkozzunk, hogy ezek a gyerekek felnőnének, és felnőttként jelentős kárt és fájdalmat okoznának. De épp ezt próbáljuk megtanulni.
  • Az idősebb gyerekeknek arról is hallaniuk kell, hogy gyakran egy-egy csoport támadások középpontjába kerül, illetve egy-egy csoport tagjait rendszeresen rossz bánásmód ér. De ha emberek egy csoportja megszervezi magát és úgy kezd el tenni az igazságosságért, hogy közben a mindenkit megillető tisztelet az irányelve, akkor erőszak nélkül is változtatni tudnak a dolgokon, még akkor is, ha amúgy nem tűnik reményteljesnek a helyzet.
  • Szembe kell forduljunk azzal a hozzáállással, ami szerint vannak gonosz emberek, akik megérdemlik, hogy meghaljanak. Amíg ez a gondolat él, addig mi emberi lények nem tanulunk meg egymással békében együtt élni, és nem fogjuk tudni jóvá tenni azokat az igazságtalanságokat, amik miatt a reménytelenség és az erőszak teret nyerhetnek a világban. Rengeteg feladatunk van még azzal, hogy hatékony, de erőszakmentes módokat találjunk arra, hogy az embereket megakadályozzuk abban, hogy egymásnak ártsanak. Olyan árnyaltabb, de az igazságot valóban megragadó gondolkodásmódra van szükségünk, ami szerint az ártó cselekedetek hátterében egy olyan, eredetileg jó ember áll, aki egyedül és elszigetelve maradt valamilyen fájdalmával. Senki nem volt, aki segítsen neki, és a rossz érzései miatt bántott másokat.
  • Összpontosítsunk a jelenre, a napi teendőkre, és arra, milyen jó együtt lenni, élvezni egymás társaságát.
  • Ha el kell magyarázzuk, mi történt, akkor ezt általánosságban, és olyan kifejezésekkel tegyük meg, amit a gyerekünk megért. Például mondhatjuk azt, hogy ma azért szomorú sok felnőtt, mert valaki sok embert bántani akart, és senki nem volt, aki ebben megakadályozta volna. Elmondhatjuk, hogy emiatt mi is szomorúak vagyunk, és hogy beszélni fogunk más felnőttekkel, hogy kevésbé legyünk emiatt feldúltak.
  • „Együtt” – ez a kulcsa azoknak a helyzeteknek, amikor erőszakkal, és/vagy a halállal szembesülünk. Az a kérdés, hogy „Mit tehetünk együtt, mint család, hogy emlékezzünk azokra, akik meghaltak, és kifejezzük a törődésünket?” nagyon gyógyító hatású. Kérdezzük ki a gyerekek véleményét! Adjunk mi is ötleteket. Gyertyát gyújtsunk? Csendesüljünk el egy percre? Írjunk egy levelet? Öleljük meg egymást egyszerre, amíg azokra gondolunk, akik fájdalmat szenvedtek? Ajánljunk fel ruhát, élelmiszert azoknak, akiknek erre most szükségük van? Halljuk meg a gyerekek elképzeléseit, ötleteit is! Ha együtt, családként valami olyat teszünk, ami kifejezi a törődésünket, az mindannyiunknak segít. Tartsuk tiszteletben a gyerekek ötleteit is, és ne becsüljük alá a törődésünk erejét!

Ha egy kisgyereket nem sikerült időben megvédenünk attól, hogy az erőszak képei, vagy a nagyon feldúlt felnőtt érzelmek eljussanak hozzá, akkor egyértelműen, szavakkal kifejezve is biztosítanunk kell őt arról, hogy biztonságban van, hogy mi gondoskodunk arról, hogy mindig biztonságban legyen, és hogy mi mindent meg fogunk tenni azért, hogy ilyen bántó dolgok ne történhessenek újra.

Ha a gyerekeink arról kérdeznek minket, hogy miért történt meg egy-egy tragédia, jó, ha a választ a gyerek életkorához és tapasztalatához igazítjuk. Ismerjük el, hogy nekünk felnőtteknek még nem sikerült kitalálnunk, hogyan teremtsünk mindenki számára igazságos világot. Elmondhatjuk például, hogy amikor ők, a gyerekeink, úgy érzik, hogy valami nem igazságos, dühösek lesznek, és sírni kezdenek, mi pedig ilyenkor meghallgatjuk őket, utána pedig együtt megkeressük a megoldást. De sokak számára nincs ott senki, aki meghallgatná őket, vagy odafigyelne a gondjaikra. Így néha az emberek dühödt, kétségbeesett dolgokat követnek el, mert olyan megbántottnak, magányosnak és meg nem értettnek érzik magukat.

Amikor az igazságtalanságokról és az emberi irracionalitásról beszélgetünk, mindenképp térjünk ki arra, hogy mi a családon belül mit teszünk, ha valakinek segítségre, figyelemre van szüksége. Például feleleveníthetjük, hogyan oldjuk meg a konfliktusokat azzal, hogy valóban odafigyelve meghallgatjuk egymást, és nem hagyjuk senkinek, hogy a másikról bántó módon beszéljen. Elmesélhetjük azt is, hogy mi hogyan kérünk meg másokat, hogy meghallgasson minket, ha épp nagyon feldúltak vagyunk. És azt is, hogy mi hogyan nyújtunk segítséget olyan embereknek, akik bajban vannak, hogy érezzék más emberek törődését, és ne érezzék magukat reményt vesztve.

Ám a lényeg akkor sem változik: a gyerek számára az ilyen irracionális cselekedetek felfoghatatlanok, hiszen ezek valóban teljesen értelmetlen cselekedetek. Épp ezért kár azon fáradoznunk, hogy megtaláljuk a „megfelelő” magyarázatot. A tények sem segítenek az irracionalitás megértésében. A gyerekeknek arra kell magyarázattal szolgálnunk, hogy mi felnőttek miért viselkedünk és érzünk épp úgy, ahogy. Tudniuk kell, hogy akkor is gondoskodunk róluk, ha most éppen túl komolyak, komorak lettünk. Bőven találjunk alkalmat arra, hogy biztosítsuk őket arról: biztonságban vannak, nem érheti őket bántódás.

Ha olyan helyen, közösségben élünk, ahol az erőszak fenyegetése napi valóság, akkor arról kell biztosítanunk a gyerekeinket, hogy egy nap a dolgok jobbra fognak fordulni, és eljön majd a nap, amikor a félelem és ijedtség okozta sebeik meggyógyulhatnak. A gyerekeknek azt kell látniuk, hogy mi nem adjuk fel, és kitartóan teszünk azért, hogy szeretetet, törődést, jó életet teremtsünk a családunk és közösségünk számára.

Ha a gyerekünkben bármi – a szavak, a hanghordozás, a képek, amik eljutottak hozzá – ijedtséget keltett, akkor keresni fogja azokat a helyzeteket, amikor ezt az ijedtséget elkezdheti kidolgozni magából. Ezeknek a helyzeteknek legtöbbször semmi köze az eredeti félelemhez. Lehet, hogy sírva ébred majd fel az éjszaka közepén, vagy azon borul ki, hogy vacsora közben nem ülhet az ölünkben, vagy hogy nem veheti fel azt a cipőt, amit ő szeretne.

Ilyenkor arra van szükségük a gyerekeknek, hogy mi meghallgassuk a kiborulásukat. Maradjunk a közelükben, és biztosítsuk őket a szeretetünkről, amíg ők alámerülnek nagy, felkavaró érzéseikben. „Vacsora után bármeddig ülhetsz az ölemben, megígérem.” Ha ezt nyugodt, együttérző hangon mondjuk, akkor a gyerekünk egészen belemegy majd az érzéseibe, sírni és küzdeni fog. A sírással és a küzdéssel oldja és adja ki magából a félelem érzését, és csinál helyet annak, hogy befogadhassa a mi biztonságot adó szeretetünket. „Majd később megkeressük a másik pár cipődet is, de most nem tudom, hol lehet.” Elég ennyit mondanunk, és ezzel már meg is adjuk a gyerekünknek a lehetőséget arra, hogy megszabadulhasson az őt emésztő félelmektől és gondolatoktól.

A gyerekek ezeket a helyzeteket „konzervnyitóként” használják a számukra emészthetetlen érzések kieresztésére. Általában olyan alkalmat választanak, amikor a leginkább biztonságban érzik magukat, például a családi vacsora vagy a lefekvés idejét. Vagy épp egy amúgy is kihívást jelentő, törékeny helyzetet, mint a reggeli indulás. Ilyenkor ki akarják engedni a „szellemet a palackból”, hogy utána újra biztonságban érezhessék magukat.

Mikor ilyenkor velük maradunk és meghallgatjuk őket, számítsunk rá, hogy a sírás, a küzdés sokáig is eltarthat. Minél szeretettelibben, kedvesebben vagyunk jelen, annál intenzívebbek lesznek az ő érzéseik is. Amikor ilyenkor egy gyerek „behergeli magát” az teljesen normális, nagyon egészséges, és tulajdonképpen egyértelmű elismerése annak, hogy sikerül neki a megadnunk a szükséges biztonságérzetet. Ne említsük meg ilyenkor azt a krízis helyzetet, ami szerintünk az érzelmei hátterében áll. Ha értelmezni kezdjük, mit él át, gyakran leáll a gyógyulási folyamat. Érdemesebb olykor-olykor azt a kiváltó okot – az ölben ülést, vagy az elveszett cipőt – megemlítenünk, amit a gyerekünk a kiboruláshoz ürügyként kiválasztott. Ez épp az a méretű probléma, amivel most meg tud birkózni, és ezzel segítjük őt az érzelmei teljes átélésében – és így azok kitakarításában.

Ha azt akarjuk, hogy a világ egy igazságosabb hely legyen, ahol az emberek megértik egymást és megosztoznak a hatalmon és az erőforrásokon, akkor nem választhatjuk a hibás-keresés és az erőszakos válaszcselekedetek útját. Krízishelyzetekben nagyon figyelmesen meg kell hallgassuk az emberek mindenféle érzelmeit, hogy ezzel kihúzzuk azok méregfogát, és segítsünk nekik újra világosabban gondolkodni. Fel kell szólaljunk és szervezetten fel kell lépjünk az olyan reaktív „megoldások” ellen, amelyek figyelmen kívül hagyják az irracionalitást, megosztottságot, krízist teremtő mögöttes igazságtalanságokat.

Mint szülők nagyon pontosan tudjuk mennyi személyes odafordulás, szeretet, elkötelezett munka kell ahhoz, hogy akár egy egész kicsi embercsoport is együtt tudjon működni egymással.

Az emberi közösség – emberről emberre történő – meggyógyításához ugyanazokra a készségekre van szükség, mint amiket szülőként kifejlesztünk magunkban.

Közeledjünk egymáshoz! Közeledjünk azokhoz, akiknek az élete a miénktől eltérőnek látszik! Hallgassuk meg egymást együttérzéssel, hogy begyógyítsuk azokat a sebeket, amik elválasztanak minket egymástól, és helyrehozzuk azokat az igazságtalanságokat, amik okozták őket!