Tudom, mit tettél idén: jó voltál!

„Listát készít, és megvizsgál, jól tudja, rossz vagy jó voltál” – hangzik az ijesztő Mikulásos dalban. Én mondjuk még ennél is neurotikusabb szorongóvá válnék, ha abban a hitben kéne élnem, hogy egy szakállas pasi kémjei egész évben figyelnek, kiabáltam-e idén a gyerekeimmel vagy mondtam-e csúnyát a férjemnek, mert ha igen, nem kapok év végi prémiumot. Hál’ Istennek engem nem riogat ezzel senki, csak a gyerekeimet. Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatójának írása.

Most azonban, hogy a körmös és a sarokba állítás gyakorlata lassanként kikopik, és a büntetés-jutalmazás alapú gyereknevelést egyre inkább megkérdőjelezzük, érdemes lenne ezt a „jó vagy rossz gyerek” mítoszt is újragondolni kicsit. Olyan ugyanis, hogy rossz gyerek – nem létezik. Maximum olyan, aki nem kap meg valamit ahhoz, hogy jól működjön. Ez nem csak szavakon lovagolás, tényleg, máris mondom, miért.

Létezik az embernek egy olyan alapvető szükséglete, amiről túl keveset hallunk, pedig ugyanolyan fontos, mint a lélegzés, az evés, ivás, alvás. Ez pedig a másokhoz való kapcsolódás igénye. Társas lények vagyunk: agyunk úgy van megalkotva, hogy más emberekkel való szeretetteljes kapcsolódásban, mások biztonságos jelenlétét érzékelve működjünk jól. Ez evolúciós szempontból is könnyen magyarázható: néhány ezer éve ha egy csecsemőt akár csak pár percre is letettek, és magára hagytak, bármikor elvihette a kardfogú tigris, de a felnőttek se húzták volna sokáig a többiek nélkül. Emiatt aztán az agyunk úgy működik, hogy ha nem érzi, hogy valakihez biztonsággal kapcsolódhatunk, megkongatja a vészharangot.

Ezzel szemben aztán ott van az embergyermek a huszonegyedik században, akinek születése után jellemzően egyetlen darab végletekig kizsigerelt szülővel kell a nap nagyobbik részét eltölteni. Nem csoda, ha az életében jó sok olyan pillanat van, amikor nem tapasztalja ezt a biztonságot adó erőt, amikor a kapcsolódás érzése megszakad. Ez nem a mi hibánk, nem azért van, mert elrontottunk valamit, vagy mert „ezek-a-mai-szülők-csak-a-telefont-nyomogatják”. Elég arra a kínra gondolni, hogy hogy a fenébe megyek el zuhanyozni, amikor a párhónapos babámat épp egy percre se lehet letenni. Vagy arra, hogy a négyévesünk tutibiztosan abban az öt percben fog megőrülni, amikor nekünk a nap egyetlen fontos telefonhívását kellene lebonyolítanunk. Egyszerűen annyi történik, hogy ezekben a percekben a gyerekünk nem akarja elveszíteni a velünk való összekapcsolódást, mi viszont egy darab ember vagyunk, aki képtelen a 24 órás szolgálatra (bár sokan megpróbáljuk). Jó, ha tudjuk: az, hogy ez sokszor embert próbálóan nehéznek tűnik, azért van, mert ez embert próbálóan nehéz.

Sokszor eszembe jut, hogy ha a gyerekeink valóban olyan idegesítő, követelőző kis ördögfiókáknak lennének megtervezve, mint amilyeneknek néha érezzük, akkor az emberiség már kihalt volna, mert előbb-utóbb mindannyian rövid úton lecsaptuk volna őket, amikor aznap ötödjére tör ki a balhé, mert például eltörött egy keksz. A helyzet azonban az, hogy a gyerekek gyárilag nagyon is jól vannak megtervezve: azzal az eszköztárral jönnek a világra, hogy jól tudjanak családban létezni, hogy együttműködjenek velünk, hogy szeressenek minket, és hogy őket szeressék. Erre vannak huzalozva. Amikor tehát azt látjuk, hogy ez nem így van (és a Mikulás szemében akár még „rossz” gyereknek is tűnhetnek), akkor biztosak lehetünk benne, hogy épp nem működnek jól. Talán épp elveszítették a kapcsolódás érzését, talán épp túl sok rossz érzés, fájdalom, félelem, feszültség állja útjukat abban, hogy éppen akkor „jók” legyenek.

Mellesleg valahogy így vagyunk ezzel mi is: amikor már csak amiatt leüvöltjük a gyerekünk fejét, mert kiborított egy pohár vizet, vagy amikor aránytalanul rondán szólunk be a férjünknek, mert nem megfelelő szalámit vett a boltban – nos, olyankor biztosan tudhatjuk, hogy túl sok bennünk a stressz. Hogy nekünk sem volt senki aznap, akihez melegséggel kapcsolódhattunk volna, akinek elsírhattuk volna a bánatunkat.

Így tehát az, ha néha a gyerekünk „rossz”, vagy mi magunk sem virítanánk a Mikulás listájának élén a magaviseletünkkel, teljesen természetes velejárója az élethelyzetünknek. Olyan ez, mintha azt várnánk egy növénytől, hogy szép, piros paradicsomokat teremjen, anélkül, hogy meglocsoltuk volna. Ez alapján egy biztos: semmi szükség megkérdezni a gyerekektől álszakállban, jók voltak-e. A választ ugyanis tudjuk: igen, minden erejükkel erre törekedtek. Ahogyan mi is.