| |

#27 Ujjszopi nélkül

Nyaralni voltunk, és egyik este a háziakkal elmentünk kutyát sétáltatni. Mikor Lőrinc (4 éves) elfáradt, felkéredzkedett az apja nyakába, és vette volna be a szájába az ujját. Amikor vendéglátónk, a kutyák gazdája ezt meglátta, szólt, hogy semmiképpen ne vegye az ujját a szájába, mert a kutyák megnyalták. (Amúgy én valószínűleg nem figyeltem volna erre, így viszont inkább én is azt mondtam, hogy előbb meg kell mosnia a kezét.) 

 
Lőrinc ezt a tiltást elég rosszul viselte, fáradt volt, és egy élményekkel teli hosszú nap volt már mögöttünk. Próbáltuk tartani benne a lelket: mondtuk, hogy tudjuk, hogy ez most milyen rossz neki, de nemsokára hazaérünk, megmossuk a kezét, lepihenhet és szopizhatja az ujját. Ő persze sírt végig. 
 
Mikor hazaértünk a szállásunkra, az apukája megmosta a kezét, ő pedig emelte a szájához az ujját, de nem vette be. Hiába mondtam neki, hogy most már lehet, csak sírt tovább. 
 
Először nem értettem: annyira fáradt lenne, vagy annyira kiborult, hogy észre sem vette a kézmosást, nem érti amit mondok? Ölbe vettem, továbbra is csak sírt, és tartotta az ujját a szájánál, és akkor hirtelen rájöttem, hogy most a sírásra van szüksége: szeretné elpanaszolni és kisírni, hogy mennyire rossz volt neki kibírni, hogy ne vegye az ujját a szájába, de ha a szájába venné az ujját, nem tudna megkönnyebbülni. Amikor kicsit megnyugodott, ezt elmondta szavakkal is. Akkor kérte, hogy fektessem be az ágyba és hozzak neki tejet. 
 
Egy kicsit pihent ott, mellette maradtam, majd meghallotta, hogy a többiek dinnyét esznek, kiugrott az ágyból, ment ő is, immár teljesen kisimultan, ujjszopizás nélkül 🙂