Végtelen határok

A kisfiamnak (4 éves) jó napja volt, de elég fárasztó. Voltunk új logopédusnál és utána mentünk a régihez, sok minden történt vele, de ki tudja ennek van-e köze a későbbiekhez. Az biztos, hogy mikor indultunk vissza, már éreztem rajta, hogy fáradt és kezdi elveszíteni a stabilitását és ekkor még be kellett mennünk a nagytesójáért az oviba. Persze az ovinál nem akart kiszállni én meg mondtam, hogy az sajnos nem lehet, hogy a kocsiban marad egyedül, mert veszélyes, és amúgy is mi van, ha meggondolja magát. Mivel már nagyon siettem volna, még bedobtam azt is, hogy felveszem. Erre már rábólintott és jött, de amint letettem, hogy bezárjam a kocsit, kinyissam a kaput azonnal sírni kezdett, és abba sem hagyta. Ha valaki már járt állami óvodában az ebéd utáni alvásos időszakban az tudja, hogy nem az a hely, ahol sírást hallgatunk meg, ezért én is arra törekedtem, hogy inkább villám gyorsan távozzunk. Minden esetre felkészültem, hogy hamarosan borulni fog a bili és a kisfiam kipakol.

Az ebéd csodálatos alkalmat adott neki, hogy közelebb férkőzzön nehéz érzéseihez és ebben igyekeztem partner lenni: amint meglátta az ételt, amit megmelegítettem közölte, hogy ezt ő nem kéri. Nem tetszik, nem akarom. Mivel mégiscsak ebédről volt szó és elég régen evett utoljára, még felajánlottam az én ételemet, a mi más volt, de az sem tetszett. Gyorsan lapátolni kezdtem, – mert éhesen én sem vagyok olyan odaadó szülő, – és közben próbáltam időt nyerni, de ő sem volt rest. Szidta még kicsit az ételt, amit kapott volna, én elvettem előle, arrébraktam, mire ő: „De ne oda!” máshova raktam, az sem volt jobb.

Ő: „Tésztát kérek!”

Én: „Értem, de sajnos tészta az nincs. Ezek vannak.”

Na és ekkor már kiborult. Én nem fejeztem be az evést, de már nem lehetett tovább húzni. Valahogy bekormányoztam az ágyra azzal, hogy akkor aludjunk, ha már úgysem eszik. Ez persze csak olaj volt a tűzre és a vihar teljes erejével tombolni kezdett. Ami miatt érdekes és kissé talán fárasztóbb volt ez a meghallgatás az az, hogy közben újabb és újabb ötletekkel jött elő, amire nekem folyamatosan nemet kellett mondanom, azaz egyfolytában újra és újra határt kellett szabnom. Ez a srác kiborulásaira máskor is jellemző, de ez az alkalom azért átlagon felüli volt. A teljesség igénye nélkül a következők merültek fel (dőlt betűvel az én nyugodt hangú, kedves, de határozott válaszaim):

  • Nem kell aludni! – De, most aludni fogunk!
  • Kint alszunk! (nem a hálóban, hanem a nappaliban) – Nem, itt fogunk aludni!
  • Anya ki! – Nem szívem, nem akarlak egyedül hagyni!
  • De, Márk egyedül! – Szeretlek, nem akarlak egyedül hagyni!
  • Apát akarom! – Apa sajnos nincs, most én vagyok!
  • Anya nem szeret! Apa nem szeret!
  • Kimegyek játszani!
  • Anya ne fogjon! – Ha nem mész ki, akkor elengedlek.
  • Tesó is jöjjön be!
  • Anya ne ide, oda feküdj! – (ezt megtettem)
  • Nem itt aludni, másik ágyban aludni!
  • Nem ide fekszek, oda fekszem!
  • Nem ez a párna, másik párna kell!

És így tovább, közben váltakozó intenzitású sírás, dühöngés, rúgkapálás. Én mindezt próbáltam teljes szeretettel befogadni és közben nem elaludni. Úgy ¾ órán keresztül tartott ez mire kifogyott az ötletekből, belefáradt a sírásba is és végre elaludtunk mindketten. Ébredés után egy kedves kisfiú volt velünk. Ha nem is egy Buddha, de egy megkönnyebbült és kisimult, autonóm 4 éves.