#22 Virág kiviharja magát5 perc olvasási idő

Egész héten dolgoztam, és a legfiatalabbunk, a 2,5 éves Virág az idő jó részét a nagyinál töltötte. Minden délután, amikor érte mentem, szépen elbúcsúzott mindenkitől, beszállt az autóba, majd ott rákezdte, hogy ő a nagyinál akar maradni. Nem előtte, hanem az autóban ülve. Ebből tényleg biztosan tudtam, hogy igazából arra van szüksége, hogy egy jót sírhasson. Mert bár nagyon jó nagyinál, de azért anya mégis hiányzik olyankor. De nem igazán tudtam soha végighallgatni, mert ott ült a két másik gyerekem is, akik szintén igényt tartottak rám. Így általában valahogy elhalt az ügy, miután kicsi gőzt kiengedett. Kicsit rugalmatlanul és kiabálósan ugyan, de együtt játszott velem, vagy a testvéreivel.

Vasárnap végre csak kettesben voltunk, a nagyok maradtak bulizni a nagyinál. Előtte 30 percet csak vele játszottam, úgy, ahogy ő akarta (mi ezt úgy hívjuk, Virág-idő). Távozáskor még visszaszaladt nagyapához, dédihez is puszit adni, és vígan beült az autóba. Ott aztán fél másodperc alatt kiborult, amint bezártam az ajtót. „Forduljunk vissza!” – kezdte kiabálni. „Nem kicsim, most hazamegyünk, és együtt tovább játszunk” – mondtam én, mire még jobban sírni kezdett. Elindultam, az út szerencsére csak pár perc, ő végig sírt és kiabált, én meg hallgattam őt. Otthon aztán a még mindig síró gyereket ki akartam lapátolni az autóból, persze nem hagyta. „Most ölbe veszlek, felmegyünk a lakásba, és ott elengedlek” – mondtam neki kedvesen, hogy felkészítsem arra, ami akarata ellenére történni fog. Ha nyár lett volna, talán nem erőltetem a felmenetelt, kiböjtölöm ott az autónál a sírás végét, de esett az eső, és semmi kedvem nem volt ott ácsorogni a sötétben, hidegben.

Sajnos a műveletnél a kezében volt egy műanyag játék, és nemtetszése jeléül jól fejbevágott vele. Hát igen, ki kellett volna vennem már előbb a kezéből – most meg is tettem. Ilyenkor nem beszámítható. Felcipeltem, leraktam az előszobában, és úgy kabátostul odaültem mellé. Sírt, toporzékolt, és még mindig azt kiabálta: „Fordulj vissza! Kimegyek!”. És igyekezett is kiküzdeni magát az ajtón, ami elé én leültem. Aztán hirtelen meggondolta magát, és bevette magát a fürdőszobába. Elhallgatott. Tapintani lehetett a vad érzéseit. Csináltam egy kicsi rést az ajtón, amit a másik oldalról próbált eltorlaszolni, mire megint sírni kezdett. „Menj ki! Menj ki!” – kiabálta. Nem mentem tovább, de nem is jöttem ki. „Nem hagylak egyedül, amikor ilyen rosszul érzed magad. Itt maradok vigyázni rád.” – feleltem halkan. Még több sírás, toporzékolás, ellenkezés. Aztán újabb fordulat, átviharzott a hálószobába. Csend

Követtem őt oda is. Ajtó résnyire nyit. Virág sírni kiabálni kezd. Beküzdöttem magam a szobába, leültem az ágyra. Ez jól is esett már, és így el is tudtam zárni a lábammal a kifele utat. Állt az ágy mellett, és most már mást ismételgetett kiabálva (azokat a csúnya szavakat, amiket a tesóktól hall néha). Csak mondta és mondta, ömlött ki belőle ez a sok rossz, közben sírt, toporzékolt. Aztán hirtelen elhatározta, hogy csupaszra vetkőzik. Ültem ott vele, hallgattam őt, ahogy sír, néztem, ahogy küzd a ruhájával. Csak nehezen sikerült levennie. Kérdeztem segítsek-e, de elutasította. Mikor teljesen meztelen lett, megint megcélozta az ajtót, amihez át kellett verekednie magát a lábamon.

Aztán egészen hirtelen ugyanazzal a mozdulattal belevetette magát az ölembe, és ott maradt. Nem akartam megérínteni, de ő így is tolta el a kezemet, és azt kiabálta, „ne nyúlj hozzám, ne nyúlj hozzám!” Ellentartottam, hogy tudjon küzdeni, ha erre van szüksége. Aztán hirtelen átölelt, hagyta, hogy átöleljem én is, de még mindig sírt. Így maradtunk még pár percig, míg végül kiugrott az ölemből, és bebújt az ágyba, a takarója alá. A fejénél hagyott rajta egy pici rést, és azt mondta: „Nem nézhetsz rám!”. Mostanra tudom, hogy ez igazából azt jelenti: „Nézz rám!”

Így hát odafeküdtem mellé, és bekukucskáltam. Könnyes szemmel nézett rám vissza. „Szia gyönyörűm!” – köszöntem neki. „Bejöhetek?” „Nem!” „Akkor csak ide teszem a kezem” – és betettem a tenyerem. Kicsi kezét belerakta a tenyerembe. „Megpuszilhatom?” – kérdeztem. „Nem” – felelte, és elhúzta a kezét. Majd a másik kezét odanyújtotta, és azt mondta: „Csak ezt puszilhatod.”. És persze én örömmel meg is tettem.

Még közeledtünk így egymáshoz vagy két percet, mikor ledobta magáról a takarót, felpattant, és nagy vidáman ugrálni kezdett. Újra örömteli önmaga lett.

Drága Patty Wipfler! Köszönöm, hogy tudom, hogy ilyen helyzetekben mit csináljak!