Kütyüzés. A XXI. század elején úgy tűnhet, hogy ez az egyik legnagyobb kérdés és probléma, ami a társas kapcsolatainkat illeti. Rengeteg tanulmány és cikk született arról, hogy mennyire sokat vagyunk képernyőkre tapadva, és hogy ez mennyire negatívan befolyásol sok mindent. Különböző ajánlások születnek, hogy a gyerekek hány órát számítógépezhetnek, milyen tartalmakat nézhetnek, hány éves korban találkozhatnak egyáltalán képernyővel ahhoz, hogy értelmileg és érzelmileg is megfelelően fejlődjenek. Kevesebb szó esik arról, hogy saját kütyüzési szokásaink milyen befolyással vannak a gyerekekre, ha mégis, akkor legtöbbször egyszerűen azt a tanácsot kapjuk, hogy tegyük le, ne használjuk az okostelefonunkat, számítógépünket a gyerek előtt. Ami nagyon jól hangzik, de sokunknak ez – valljuk be – lehetetlen küldetés. És nem is biztos, hogy ez lenne az igazi megoldás. Ebben a cikkben a Kapcsolódó Nevelés szempontjából vizsgáljuk meg, hogy mi, szülők miért és mire használjuk a kütyüket, és mit tehetünk azért, hogy a gyerekek több minőségi figyelemhez jussanak, ami igazából mindennek a kulcsa – még annál is fontosabb, mint hogy a gyerek konkrétan hány órát ül egy nap a képernyő előtt.
Habár sok kritikát kapnak a „mai szülők”, mégis fontos tény, hogy manapság sokkal több időt töltünk a gyerekeinkkel, többet játszunk velük, több személyes figyelmet adunk nekik, mint a korábbi generációk! Nem a technika megjelenése tehát az, ami elvonta a felnőttek figyelmét a gyerekektől. Gondoljunk csak József Attila versére: „Engem vigyen föl a padlásra”. Sőt, számos területen a fejlődés megkönnyítette a szülők életét: ma már a legtöbb háztartásban például automata mosógép van, némelyiket már akár a játszótérről is elindíthatjuk, hogy mire hazaérünk, pont készen legyen a mosás, vagy beállíthatunk rajta gyerekzárat, hogy ne kelljen folyton azt lesnünk, hogy a gyerkőc eltekergeti-e a gombokat. Maga a mobiltelefon, később az okostelefon is óriási segítség lehet egy kisgyerekes szülőnek, biztonságérzetet ad, hogy telefonálhatunk, ha bajba kerülünk. Rengeteg hasznos szolgáltatás és applikáció van már, ami egyszerűsíti a gyerekes életet, vagy egyszerűen csak az, hogy könnyen, gyorsan utánajárhatunk bárminek az interneten. Sokan a munkánkat tudjuk végezni ezen eszközök segítségével, legalább részben. Természetesen ennek megvannak az árnyoldalai is, de mégis, többet tudunk így otthon lenni, a gyerekeinkkel lenni.
Sokan mondják ezen kívül, többnyire negatív felhanggal, hogy a közösséget pótolják a különböző közösségi alkalmazások. Így is van! Valódi, napi kapcsolatban együtt élő, egymást támogató (ős)közösségek ugyanis nem léteznek már! A személyes kapcsolatok természetesen még ezzel együtt is nagyon fontosak, teljes mértékben kiváltani valójában egyikünk sem szeretné, és nem is lehetséges. De a „kütyük” vívmánya, hogy sokkal szélesebb körből ismerhetünk meg embereket, tarthatjuk a kapcsolatot olyanokkal, akikkel másképp nem tudnánk. Sok személyes ismeretség és közös program alapja lehet akár egy internetes ismerkedés. És az egy-két évig magányra ítélt otthonmaradó szülő életét igencsak megkönnyítheti a néha-néha felcsippanó telefon: a kapcsolódás lehetősége más felnőttekhez.
Azért fontos részleteznünk a nyilvánvaló pozitív oldalt, mert mindezek ellenére sokan igen nagy mennyiségű bűntudattal élünk a témával kapcsolatban: túl sokat „lógunk” a telefonon, urambocsá néha még olyankor is elővesszük, amikor a gyerekünk a játszótéren szaladgál, mi pedig ahelyett nyomkodjuk, hogy vele fogócskáznánk. A bűntudat, az önvád és mások kritikája azonban semmivel sem visz minket előbbre! Ha „beszippant” minket a babaipar, és folyton egy újabb hasznos és cuki terméket, egy-egy jó vételt keresve görgetjük a telefonunkat; ha szakértővé képezzük magunkat egy-egy gyerekes témában, és hosszas vitákat folytatunk a neten; ha csak „zombulunk”, hogy egy vicces videótól kicsit jobban érezzük magunkat; vagy ha „lájkokra” éhezve posztoljuk naponta gyerekünk fényképét – nos, mindez nem a mi hibánk! És ami még érdekesebb: nem is a technikáé! Mindez természetes velejárója egy társadalmilag megoldatlan élethelyzetnek, amely a szülőket (főleg az otthonmaradó szülőket) érzelmileg igen nagy nehézségek elé állítja.
Mi is tehát a valódi baj? Először is: sokunknak nehéz a hirtelen váltás a munka világából a gyerekezésbe. Mivel a szülőség a mi társadalmunkban jelenleg egyáltalán nem kapja meg azt az elismerést és támogatást, amit megérdemelne, hirtelen nagyon hiányozni kezdhet az, hogy a munkahelyünkön úgy éreztük, hogy értelmes munkát végzünk, amiért fizetség, dicséret, elismerés járt. Ráadásul a gyereknevelés „eredménye” sokszor csak nagyon hosszútávon látszik, a házimunka pedig folytonosan újratermelődik, és sosincs készen. A másik fő baj, hogy szülőként gyerekünk első percétől sokat vagyunk vele egyedül, nem érezzük a kapcsolódást más felnőttekkel: az agyunk ezt egész egyszerűen vészhelyzetnek fogja fel. Nem arra vagyunk kitalálva, hogy mindezt egyedül kelljen végigcsinálnunk! Mindezek mellett sokan vagyunk bizonytalanok, hogy elég jó szülők vagyunk-e, hiszen alig kapunk erről bármi visszajelzést vagy ha igen, főként kritikát. Gyakran szorongunk tehát, magányosak vagyunk, amit enyhíteni látszik egy kis fórumozás, vásárlás, képernyőgörgetés. Éppen ezért nem sokat tudunk kezdeni azzal a tanáccsal, hogy tegyük le a telefont: nagyon szeretnénk, de nem megy. Akkor mégis mit tehetünk?
Páros meghallgatás
A Páros Meghallgatás eszköze már önmagában oldja az izoláltság-érzést, ami a kütyüzésben való elmerülésért nagyrészt felelős. Olyankor van itt velem szemben egy másik szülő, aki ugyanolyan jó, mint én, és hasonló gondokkal küzd. Bármilyen szörnyűnek is érzem magam, ő hisz bennem. Ezen kívül érdemes feltenni magunknak kifejezetten a telefon- és számítógéphasználatunkkal kapcsolatos kérdéseket. Mik a félelmeink ezzel kapcsolatban, milyen hatással lesz ez a gyerekeinkre, a kapcsolatunkra? Mit érzek, amikor előveszem, használom, mit, amikor nem lehet? Mi az, ami tényleg igazán fontos, és hasznos, és mi az, ami igazából csak pótcselekvés? Mitől érzem tényleg jobban magam, és mitől csak átmenetileg? Mi lehet ezeknek az érzéseknek a gyökere, akár a gyerekkoromból? Mennyire éreztem, hogy a szüleim figyeltek rám? Miután sikerült kitisztogatni az érzéseinket, és helyretenni néhány dolgot, már megpróbálkozhatunk azzal, hogy tudatosabbak legyünk a kütyühasználatban.
Ekkor jöhet el az ideje, hogy amikor elővesszük a telefonunkat, leülünk a gép elé, próbáljuk meg megfigyelni magunkat, hogy ezt most éppen miért tesszük. Valóban fontos e-mailt várok? Fontos azonnal válaszolnom? Úgysem tudok addig a gyerekre figyelni, amíg nem néztem utána, hogy ehet-e már málnát? Ha a válasz igen, akkor nyugodtan mondjuk meg a gyereknek, hogy most milyen dolgunk van, például válaszolnunk kell egy fontos levélre. Ugyanúgy, amikor azt mondjuk neki, hogy kész van a tészta, le kell szűrni. Ha ez a gyereknek nem tetszik, akkor használhatjuk a szelíd határszabást: ezt most meg kell csinálnom, utána újra a tiéd vagyok. Ha azt gond nélkül megmondjuk neki, hogy csak azután játszhatunk, ha betettem a mosást, bátran megtehetjük ezt is – semmi szégyellnivaló nincs abban, hogy most éppen a telefonon, számítógépen kell megnéznem valamit!
Ha a fenti kérdésekre viszont nem a válaszunk, akkor is előfordulhat, hogy abban a pillanatban nem leszünk képesek letenni a telefont, és a gyerekünk felé fordulni. És hiába tettük le fizikailag a telefont, ha agyban máshol járunk, nem lesz sokkal jobb a helyzet. Mindez nem a mi hibánk, csak annyit jelez, hogy még több támogatásra van szükségünk. Legközelebb jobban megy majd!
Szülőkre, anyákra sokszor mondják, hogy képesek a multitaskingra, egyszerre több dologra figyelni. Valóban, kivel nem fordult volna már elő, hogy miközben szinte automatikusan olvasta a mesét, az intéznivalókon gondolkodott? Miközben társasozott a gyerekkel, telefonon beszélt a nagyszülőkkel, akikkel alig tudunk találkozni, mivel messze laknak. Mivel rengeteg dolgot kell egy napra besűrítenünk, ez hatékony megoldásnak tűnhet, valójában azonban ez egy mítosz, az emberi agy nem képes erre, borzasztó fárasztó, a gyerekek pedig kiszúrják, ha nem figyelünk teljesen rájuk. Ezért ha valami miatt nem tudunk rájuk igazán figyelni, ezt inkább mondjuk meg nekik, legalább addig elszakadva a képernyőtől, a szemükbe nézve. (Ez természetesen nemcsak a kütyüzésre vonatkozik, bármi másra, ha nem tudjuk igazán osztani a figyelmünket.) Még mindig jobb, mint ha úgy tennénk, mintha figyelnénk rájuk, de valójában máshol járunk.
Gyerekidő
A gyerekek rengeteg figyelmet igényelnek, tőlünk, felnőttektől, amit sajnos jelen életkörülményeink között a legtöbben nem tudunk megadni. De a Kapcsolódó Nevelésnek van egy eszköze, ami minimális idő- és energiaráfordítással is képes azt közvetíteni a gyerek felé, hogy ő fontos, szeretjük, értékeljük, kíváncsiak vagyunk rá. Ez pedig a Gyerekidő. Bármilyen megrögzött kütyüzők is vagyunk, arra az 5-30-60 percre biztosan meg tudjuk állni, hogy ellenőrizzük, jött-e valami fontos levél, érdekes hozzászólás. Ezzel két legyet üthetünk egy csapásra: nem csak a gyerekünket biztosíthatjuk arról, hogy van a napban olyan rész, amikor csak az övé vagyunk, de a saját bűntudatunkat is enyhíthetjük, és örömmel adhatjuk át magunkat a gyerekünknek úgy, hogy közben tudjuk, nem, a végtelenségig kell majd tologatnunk a vonatokat a szőnyegen.
Az okostelefon, a számítógép, az internet, a közösségi oldalak tehát nem ördögtől valóak, önmagukban nem ezek felelősek azért, ha úgy érezzük, nem megfelelőek az emberi kapcsolataink, vagy a gyerekekre nem jut elég figyelem. De fontos, hogy tudatos használók legyünk, ezzel a gyerekeinknek is példát mutatva, és hogy találjunk magunknak megfelelő támogatást, hiszen ez a kulcsa annak, hogy a gyerekeinknek is elegendő és megfelelő figyelmet tudjunk nyújtani – és így még az ő kütyüzési szokásaik miatt is kevésbé kell aggódnunk.
Ha úgy érzed, hogy további segítségre van szükséged elindulni ezen az úton, keresd tanfolyamainkat, műhelymunkáinkat, illetve egyéni konzultációra is van lehetőség.
Fábián Dóra
a Kapcsolódó Nevelés oktatója, 3 gyerek anyukája