A reggel kicsit nehezebben indult, talán front, én is nyűgösebb voltam. A kislányom nagyon igényelte a figyelmem, de csak szerettem volna nyugodtan elintézni a dolgomat… khm ahová a király is egyedül jár…A gyermek pedig ezt most nem igazán támogatta, így mindennel próbálkozott, lekapcsolta a lámpát, kezdte letekerni a wc-papírt, jött a nyavalygás is hozzá, ezt akarok, azt akarok és persze mindent most rögtön.
No gondoltam, mindjárt robbanok, hogy még a dolgomat se tudom nyugodtan elintézni, ráadásul épp nem voltam “mobilis” szóval így kellett kitalálnom valamit. Ahhoz elég messze volt, hogy nem tudtam elkapni a karját, hogy odahúzzam magamhoz.
Egyszercsak kinyílt a pusziládánk (nálunk pusziláda van, ami varázslatosan tud kinyílni, és egy meghatározott varázsigére záródik, amit a gyermeknek kell kimondania):
“Ó jajj tolonganak kifelé a puszik, nagyon tele van ez a láda, hova mehet ez a sok puszi, mi legyen velük? Te jó ég! Már jönnek is, én látok valakit, akinek nagyon kellene pár puszi, huncut kezecskéknek, lábacskáknak.”
A mosoly már meg is jelent az arcán, de nem jött közelebb, szóval tovább kellett játszani…
“jajj már itt is vannak, kirepülnek, szállnak a levegőben! remélem, gyorsan célba érnek!” erre elkezdtem cuppogni a levegőbe. A mosoly és a kacagás már meg is jöttek, bár még nem jött közelebb…
“mi lesz ezzel a sok puszival? nagyon tele van a pusziláda!!! Csináljunk valamit, nehogy elvesszen a sok puszi!”
Kicsit közelített, de még mindig nem tudtam megpuszilni…a feszültség viszont elszállt láthatóan, így folytattam a cuppogást a levegőbe, és tereltem felé a puszikat, majd mondtam neki, hogy lehet, hogy akkor inkább be kéne csukni azt a ládát el ne vesszen az a sok puszi. Végül jött a varázsige, és bezárta a ládát 🙂
Visszakaptam a mosolygós kacagós kislányom, és jött az ő köre, kinyílt az ő ládikája is, és én viszont kértem az összes puszit! 🙂