Elutaztam egy hétre külföldre a húgomhoz, hogy segítsek nekik költözni, mivel pici babájuk van, a férje pedig régóta húzódó térdprobléma miatt mankóval jár.
Elég vegyes érzelmekkel néztem az utazás elé, egyrészt örültem, hogy tudok egy kicsit babázni, kicsit mást csinálni, kiszakadni az itthoni dolgokból, na meg pesze a húgommal találkozni. Másrészt egyre jobban aggódtam, hogy kislányom (3,5) hogy fogja viselni a távollétemet.
Úgyhogy sokat beszéltem meghallgatásban ezekről a témákról. Jó volt, hogy Villőre irányíthattam a figyelmemet, a vele kapcsolatos dolgok addig egy kicsit háttérbe szorultak és végre elkezdtem dolgozni olyan témákon, amiken már addig is kellett volna.
Elmeséltem a hallgatópáromnak a születését, kapcsolatunk kezdeteit és szép lassan összeállt a kép, hogy mitől is érzem úgy, hogy nem vagyunk mindig olyan közel egymáshoz, ahogy szeretném.
Ő is valahogy érezte, hogy ezen dolgozom, egy gyerekidő alkalmával pl. az idő lejárta előtt 2 perccel egyszerűen ott hagyott, ezzel is jó témát adva a következő meghallgatásra. Igyekeztem több figyelemmel és gyerekidővel tölteni őt, hogy könnyebben viselje majd az elválást.
Az indulásom reggelén nagyon szorított, alig akart elengedni. Nehéz szívvel indultam el, sokat gondoltam rájuk, hogy hogy tetszett volna nekik pl. a repülőzés. Hazafelé számítottam rá, hogy Villő nem fog kitörő örömmel fogadni, hogy majd duzzog, kiborul valamin.
Ez nagyjából így is lett. Kijött elém a repülőtérre (Lőrinc nem), de először csak duzzogott. Aztán ahogy kérdezgettem, és elmondtam, hogy hoztam neki, amit kért (fánk), kezdett felengedni, mesélt, és elmondta, hogy Lőrinccel elrejtettek egy kis meglepetést nekem. (Én is rejtettem el nekik csokit indulás előtt, amit másnap találtak meg.)
De itt még azért nem ért véget a történet. Hazaérve egyből kérlelni kezdett, hogy adjam oda, amit hoztam neki. Mivel a többiek minket vártak a vacsorával, először nem akartam megengedni, hogy megegye a fánkot.
De aztán mégis engedtem, ő fánkot kapott vacsorára. Aztán kérte közben a játékot, amit hoztam, először azt sem akartam odaadni, hogy majd vacsora után, de végül ennek is engedtem. Őszintén szólva próbáltam megúszni a balhét, elég fáradt voltam, de hiába, a kislányom okosabb volt, egyszer csak éktelen sírásba kezdett.
Senki nem értette mi történt, kérdeztem, hogy esetleg megharapta-e az ujját, mire bólogatott, de igazából nem hiszem, hogy tényleg ez történt, legalábbis nem lehetett annyira fájdalmas.
Sírt egy nagyot, én csak ültem mellette és átöleltem. Majd befejezte az evést, és vidáman jött játszani az új játékkal.
Féltem, hogy pár nappal később nehezen fog újra elengedni egy fél napra, de nem így történt, semmi gondja nem volt vele. Lőrinc fiammal kapcsolatban kevésbé aggódtam, tudtam, hogy nagyon jól meglesznek az apjával, és a nagymamájával, neki inkább apahiánya szokott lenni.
Mikor hazaértem, csak kicsit volt nyűgösebb az átlagosnál, majd pár nappal később nagyon bújós és ölelgetős lett, mire az apukája megjegyezte, hogy biztos most jön ki rajta az anyahiány.
Ezt ő megerősítette: igen, most jön ki rajtam a hiányzás, amikor nem voltál itt. Nála az lesz majd nehéz, amikor velük együtt utazom el egy hétre és addig az apukáját kell nélkülöznie. De most már tudom, hogy fogunk tudni segíteni neki ebben.