Egy történet arról, milyen az, ha a gyerekünknek adunk egy kis plusz érzelmi üzemanyagot, hogy a kihívások leküzdhetővé váljanak! Harmadik hete otthon tanulunk. Az én elsősömnek ez egy álom, nagyon szeret itthon lenni, a tananyagot meg kirázza a kisujjából. De vannak napok, amikor azért nem fűlik hozzá a foga. Amikor tegnap leültünk, nyűglődött már az elején, majd elővettük a matekkönyvet, látom, hogy elkezdi beírni sorban a rossz eredményeket – tudtam, szándékosan. Erre letettem a ceruzát, ránéztem, és annyit mondtam: jól van, akkor inkább tanulás helyett most 20 perc Gyerekidő jön. (Azaz ez: https://kapcsolodoneveles.hu/gyerekido) Azt csinálunk, amit csak akarsz, csak a tiéd vagyok! Erre ő: oké, tanuljunk. Megrökönyödve kérdeztem: biztos? Most bármit lehet! Igen, mondja. De már tudtam is, az lesz most a cél, hogy az ő szabályai szerint menjen a dolog. El is kezdte beírni a rossz eredményeket, én meg lelkesen beszálltam a játékba: igen, igen, 8+8 az nem inkább 126? Jaaa, de! Nagyokat nevettünk, egyre képtelenebb számokkal álltunk elő, feje tetejére állítottuk a feladatokat, összeadás helyett kivontunk, és így tovább. Ezután elővette az olvasás-könyvet, majd elkezdte olvasni a Zengő ábécét – azaz annak ellenkezőjét. “Ezüstkörte fatörzsön” – mondta a kezdő sor helyett, majd így végig, szépen, ötleteltünk a szavak ellentétén, és hatalmasakat nevettünk. A legjobban a “Haszonnövény mellett lassú béka vánszorog” sor tetszett nekünk (“Gyom között gyors gyík szalad” helyett). Mikor az óra csipogott, megöleltük egymást, és ránéztem: akkor most csinálhatjuk a leckét? Bólintott. Csináltuk. Szó nélkül radírozta ki a matekkönyvből a rossz eredményeket, és persze gond nélkül (ahogy szokta, és ahogy tudtam, hogy tudja) írta be a jókat. Mennyivel más mindez, ha az érzelmi tankunk tele van kapcsolódással, örömmel és biztonságérzettel, nem igaz?