Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

Kapcsolódó Nevelésről

Nem a Te hibád! – hogyan szabaduljunk meg a bűntudattól?

Nem a te hibád! – ez egy rendkívül erős, nagy hatású mondat, amit páros meghallgatásban gyakran használunk. Mert sokan állandó bűntudatban éljük az életünket, erre nemrég egy viccesnek szánt összeállítás is rádöbbentett. Olyan cselekvéseket szedtek össze, amiket mindenki csinál, de nem mer bevallani. Pl. amikor végül nem vásárolsz semmit egy boltban, és igyekszel természetesen viselkedni, nehogy meggyanúsítsanak, hogy loptál valamit. Ha jobban belegondolunk, nem is annyira vicces, ha így érezzük magunkat, amikor semmi rosszat nem csináltunk. A gyereknevelés pedig kifejezetten egy olyan terep, ahol hajlamosak vagyunk bűntudatot érezni, ez viszont nagyon megnehezíti azt, hogy rugalmasak, kreatívak legyünk, sőt, néha még azt is, hogy a gyerekeinkhez kapcsolódjunk. Ezért nagyon fontos újra és újra elmondani, hogy minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekeinek, és a rendelkezésére álló információk és erőforrások birtokában a legjobbat teszi, amire adott pillanatban képes.

Nem a te hibád, ha rákiabálsz: időnként egyszerűen elszakad a cérna, ez bárkivel megeshet. A legtöbben olyan kevés támogatással, pihenéssel, feltöltődési lehetőséggel éljük a mindennapokat, hogy lehetetlen mindig megőrizni a hidegvérünket. Általában utána egyből rosszul érezzük magunkat, ami pontosan azért van, mert ezt nem akartuk, de nem voltunk abban az állapotban, hogy megakadályozzuk.

Nem a te hibád, ha sírni hagytad: lehet, hogy meg voltál róla győződve, hogy így helyes, így lesz önálló és magabiztos, hiszen olyasvalakitől hallottad ezt, akiben megbíztál, aki hiteles volt számodra. Lehet, hogy képtelen voltál a síró babádhoz kapcsolódni, mert túlságosan elöntöttek a rossz érzések. Vagy egyszerűen csak nem volt lehetőséged segíteni rajta, mert mondjuk a testvérének volt még nagyobb szüksége rád.

Nem a te hibád, ha nem tudtad szoptatni: sokan úgy indulunk neki a kisbabás életnek, hogy bízunk magunkban, az ösztöneinkben, nekünk ez majd simán menni fog. Ami teljesen reális elképzelés volt, csak éppen a valóságban sokszor előre nem látható akadályokba ütközünk: nem kapjuk meg a megfelelő támogatást, vagy információt. Ebben a szülés utáni nagyon érzékeny állapotban nagyon romboló tud lenni még egy jó szándékú, de ügyetlen mondat is.

Nem a te hibád, ha verekszik, vagy rágja a körmét: egy gyereket számtalan frusztráció ér a mindennapok során, amiknek egy része teljesen kikerülhetetlen, vagy szükségszerű. Van, hogy nem tudsz ott lenni, van, hogy éppen nem tudsz mit tenni. Vannak gyerekek, akik a felhalmozódott feszültségtől verekedéssel próbálnak megszabadulni, mások inkább visszahúzódnak. Szinte törvényszerű, hogy minden gyerek az élete valamelyik szakaszában produkálni fogja ezeket a dolgokat.

Nem a te hibád, ha idegesít a gyereked: ez is annak a következménye, hogy nagyon kevés feltöltődési lehetőséggel nagyon sokat kell egyedül lennünk a gyerekeinkkel. Természetes, hogy nincs mindig túlcsordulva a szívünk anyai szeretettel, ahogy azt sokszor az idilli anya-gyerek fotók és megható idézetek sugallják. Még ha a lehető legtöbb segítséget meg is kapjuk a gyerekneveléshez, miért is ne idegesítene néha a gyerekünk, ahogy a legjobb barátunk, vagy a szerelmünk is időnként borzasztó zavaró tud lenni.

Nem a te hibád, ha az átlagostól eltérően fejlődik: minden gyerek egyedi és megismételhetetlen és fantasztikus egyéniség. Természetes, ha aggódsz, hogy esetleg valami nincs rendben, még akár egy szakembert is felkereshetsz, hogy megnyugtasson, vagy megkapd a megfelelő segítséget, ha tényleg szükséges. De egészen biztosan nem azért nem beszél még, mert nem beszéltél hozzá eleget, nem azért van még szüksége a pelenkára, mert nem vagy elég következetes a bilire szoktatásban és nem azért nem tud még olvasni, mert nem írattad be előkészítő foglalkozásra.

Nem a te hibád, ha rossz evő: persze, mert folyton édességgel tömöd, és mindig azt főzöd, amit szeret, különben is túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a dolognak – mondják a jó szándékú tanácsosztók. Hát persze, hogy nagy jelentőséget tulajdonítasz az evésnek, hiszen azt szeretnéd, hogy egészséges legyen, és mindent elkövetsz, hogy valamit, bármit egyen végre.

Nem a te hibád, ha udvariatlan, nem köszön, nem néz a felnőttek szemébe: a kisgyerekek szemében sokáig tökéletesen értelmetlenek ezek az udvariassági szabályok. Másrészt a bizalom és a tisztelet nem jár automatikusan minden felnőttnek, a gyerekeknek ehhez időre, türelemre és kapcsolódásra van szükségük. Ez persze érthető módon sok felnőttnek rosszul esik, mégis teljesen rendben van, ha az ilyen helyzetekben inkább a gyereked mellé állsz.

Nem a te hibád, ha szalad a háztartás: egyszerűen képtelenség kisgyerek, és/vagy munka mellett még a háztartási teendőket is maradéktalanul elvégezni. Szinte már közhely, hogy mekkora nyomás nehezedik ezzel kapcsolatban az anyákra és az apákra egyaránt, hogy minden szerepünkben tökéletesen helytálljunk. A nyomás mégsem csökken, időről időre állítanak elénk olyan példákat, akik úgy tűnik, mintha képesek lennének erre.

Nem a te hibád, ha baleset éri: ki képes minden pillanatban száz százalékosan figyelni, nemhogy egy, de több dologra is egyszerre? Talán még a pilóták sem. Minden szülő rémálma, hogy a gyerek egyszer csak nincs ott, vagy baja esik, természetes, hogy ezt senki nem szeretné. De még ha rendelkeznénk is ezzel a szuperképességgel, gyermekünk jogosan várja el, hogy bízzunk meg benne, ne figyeljük minden lépését árgus szemekkel.

És a sor a végtelenségig folytatható lenne. Nem történt semmi végzetes és helyrehozhatatlan, ha a fenti pontok bármelyikében magadra ismertél, sőt, még az is lehet, hogy pont úgy jó, ahogy van. Ha szeretnél felszabadulni az állandó bűntudat nyomása alól, van erre egy nagyon egyszerű, de annál hatásosabb módszer, amit a Kapcsolódó Nevelésnél páros meghallgatásnak hívunk. Ha egy elfogadó, nem kritizáló másik felnőttnek tudsz beszélni azokról a dolgokról, amikkel vádolod magad, akkor ebben a biztonságos közegben el tudod gyászolni, ha valami nem úgy alakult, ahogy szeretted volna, ki tudod dühöngeni magad, ha valamit igazságtalannak érzel, vagy enyhíteni tudod az azzal kapcsolatos szorongásaidat, ha a gyermeked nem az „elvártak” szerint működik. Ez pedig segít abban, hogy a mindennapok lazábbak és felhőtlenebbek legyenek, hogy kreatív megoldásokat találj a problémáidra, és a gyerekeknek is segíts túljutni a nehézségeken.

Fábián Dóra, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója, 3 gyerek anyukája

 

 

Mielőtt beleőrülnénk a gyereknevelésbe…

A gyereknevelés korántsem könnyű “mesterség”. Sok cikk szól arról, hogy miért nem könnyű, még több okoz frusztrációt és lelkiismeretfurdalást a szülőknek.

Mert mindenki, a legjobb szándékkal, mindenfélét tanácsol a szülőknek.

Azoknak a szülőknek, akik – és a legtöbben ilyenek vagyunk – gyakorlatban tanuljuk meg, hogyan kell szülőnek lenni. Szeretnénk elég jól csinálni, minél kevesebb “traumát” okozni a gyerekeinknek, hogy ne kelljen majd pszichológushoz járniuk.

Jó hír: nem biztos, hogy ezt el tudjuk kerülni, és az korántsem baj, ha felismeri, hogy segítségre van szüksége és tudja is, hogy kihez fordulhat.

A legfontosabb mesterséget ugyanis sehol sem tanítják. Első perctől élesben megy a “játék”. Nincs próbaállomás, nincs olyan, ha nem tetszik a “darab”, visszaviszem.

Ott a gyerek és kész.

Ott van, és valamit kell vele csinálni.

Legjobb esetben szülés előtt voltunk felkészítőn, és tudjuk, hogyan cseréljük ki a pelenkáját, de arra senki sem készít fel, és nem is lehet: hogy nem alszik a gyerek, és talán sokáig mi sem fogunk aludni. Lehet, hogy évekig, mert egyik gyerek után jön a másik, és arra eszmélünk, hogy 6 éve nem aludtunk 4 óránál többet egyhuzamban.

Ha ismerős a következő élethelyzet, üdv a klubban!

Reggel van.

Alig nyitotta ki anya a csipáját, és már indul a “bál”, 1-2-3 gyereket kell elindítani az óvodába, iskolába. A legtöbb gyerek ilyenkor is inkább játszana, a fogmosás, reggeli, öltözködés a 3-4 éveseknek és akár a nagyobbaknak is kötelező “hülyeségek”.

Anya nagy valószínűséggel már reggel fáradt, és egyedül marad azzal a feladattal, hogy elvigye őket a közintézményekbe, apa már a dugóban ül a munka felé.

7:45: anya kezd türelmetlen lenni. Szendvicsek bepakolva, kistáskák előkészítve, valahogy el kéne jutni az előszobába, cipőt, kabátot felvenni. Ha tél van, ez legalább 20 perces művelet lesz.

“Még egy utolsót hadd játsszak”, “kakálnom kell” – kérésekkel bombázzák a korántsem ráérős anyát.

“Légyszi, öltözzetek” – kéri, miközben idegesen kezdi rángatni a ruhákat valamelyik gyereken, és még szól párszor nyugodt hangon, de az adrenalin kezd nőni. A gyerekek szanaszét, jó eséllyel mondjuk háromból egy öltözik, a kicsi pelusát ki kell cserélni, a középső még babrálja a dinókat a szobában, a nagyobbik pedig nem tudja bekötni a cipőfűzőjét.

7:55: biztos a késés.

A feszültség nő.

Anya idegei már nem bírják! Jön az üvöltözés “már százszor elmondtam”, “gyertek!”, és talán a csuklóhúzogatás, ajtón kilökés is következik.

Nem az ő hibája. Apáé sem, sőt, a gyerekek sem hibásak.

A mai társadalom hibája, az elszigetelődés, az összetartó közösségek hiánya. A gyereknevelés nem egyemberes munka, nem természetes, hogy anyák milliói vannak manapság egyedül a gyereknevelésben. És nem természetes, hogy az apák csak a fürdetésre érnek már haza. A nagyszülők valószínűleg távol vannak, nem tudnak segíteni a mindennapokban, az apák pedig agyonhajszolják magukat, hogy eltartsák a családot.

Az anya idegrendszere nem csinál mást, mint az “üss vagy menekülj” üzenetet küldi, és 20 évvel ezelőtt tanult mintákkal reagál. Ha nem is ez a minta, de a stresszre így tud reagálni.

Szereti a gyerekeit, de keveset aludt, mert a kicsi még sokat ébred, nap közben kb. 8 ember munkáját végzi: mos, főz, takarít, bevásárol több gyerekkel, hozza-viszi a gyerekeket a közintézményekbe, ha betegek, gyógyít és orvoshoz jár, közben lelki sebeket gyógyít, vitákat menedzsel, játszik, fürdet, altat és vigasztal.

Igazi “polip-menedzser”: legalább nyolc karja van, mindent megold.

Ehhez képest elvárják tőle, hogy mindig fitt, vidám és türelmes legyen.

Ez lehetetlen.

Lehetetlen: mert a gyerekneveléssel saját belső gyermeke sérülései is megjelennek, saját mumusaival is kell harcoljon: mit csináltak jól a saját szülei, mit kellene másként csinálni. Minden generáció jobban szeretné csinálni, mint saját szülei tették. Pedig az előző generációk is a legtöbb tudásukat, a legnagyobb szeretetüket adták. De abban az időben nem volt ennyi információ az idegrendszer működéséről, a sírás gyógyító hatásáról és a támogatás fontosságáról.

Ha ez még nem elég, meg kell felelnie a társadalmi elvárásoknak (miért nincs munkahelye, ha mégis van más munkahelye, nem értékelik sem anyagilag, sem morálisan eléggé a munkáját, ahhoz, hogy fel tudja nevelni a gyerekeit normális keretek között). De ez egy külön cikket is megér.

Mindezekkel együtt élni lelkileg nyomasztó. A belső hang mellett jönnek a külső hangok: a gyerekek követelőzései, természetes igényei a meghallgatásra, a kapcsolódásra, ami gyakran az agyonhajszolt szülőknek óriási teher. Saját kapcsolódás hiánya mellett a gyerekeihez “kellene” kapcsolódni. Nem csoda, ha kiabálás, kiborulás a vége a történetnek.

Majd jön a lelkiismeretfurdalás, a “szaranya” érzés: miért kiabáltam már megint, miért löktem meg vagy miért csaptam rá a fenekére?

Nem tehet róla. Bánja, és a lelkiismeretfurdalás miatt még rosszabbul van, mint azelőtt.

Bűnösnek érzi magát, úgy érzi, egyedül van ezzel az érzéssel.

És kiég. Fáradtan, elfásultan, lelkiismeretfurdalással nézi gyerekeit, akik ugyanolyan lelkesedéssel szeretnének kapcsolódni. De néha már nincs kihez.

Van feloldozás

A Kapcsolódó Nevelés nagy felismerése, hogy ha valakinek elmondjuk, kisírjuk bánatunkat, kiadjuk a felgyűlt feszültséget, a borús felhők eltűnnek, helyette kisüt a Nap, megjelenik a szivárvány. Ezt páros meghallgatásnak nevezzük: a szülő biztonságos keretek között elmondhatja nehézségeit, félelmeit, miközben meghallgatják őt, nem adnak tanácsot, hanem azt a csodás érzést, hogy elismerik érzéseit, empatikusan megértik, és nem akarják megváltoztatni őt, mindezt kritika nélkül teszik.

Elfogadó szeretet, olyan, amivel mi is a gyerekeink fele szeretnénk fordulni, ez a páros meghallgatás ereje.

Minél többször megtapasztaljuk ezt az érzést, annál könnyebben tudjuk áramoltatni a szeretetet gyerekeink felé.

 

Jacsó Ágota Kapcsolódó Nevelés oktató írása

„Egy dackorszakos gyerek gondozásához minimum buddhista szerzetesnek kéne lennünk”

Mély önismereti és érzelmi munkával járó elvonulásra indultak a Kapcsolódó Nevelés Egyesület oktatói idén is, hiszen valljuk: mind oktatóként, mind szülőként akkor adhatjuk magunkból a legtöbbet, ha rendszeres időközönként letehetjük a gyerekes hétköznapokkal járó rengeteg feszültséget és érzelmi terhet. A Kapcsolódó Nevelés pozitív gyereknevelési eszközei mellett csoportjainkban épp ezt a kulcsfontosságú belső folyamatot támogatjuk – akár úgy, hogy szeretettel meghallgatjuk, amikor a másik elsírja a nehézségeit, de néha akár úgy is, hogy egy szülő kezébe párnát adunk, hogy legyen mivel püfölni a falat, és kiadni a sok felgyülemlett indulatot.

Van a szülőségnek egy kevéssé ismert, de nagyon fájdalmas paradoxonja, miszerint az egészséges lelki fejlődéshez olyasmit kellene nyújtanunk a gyerekeinknek, aminek rendszerint mi magunk is híján vagyunk: melegséggel teli érzelmi támogatást, lelki megtartó közeget, ítéletmentes elfogadást. Ha szülőként úgy érezzük, ez nem mindig megy, az nem a mi hibánk! A társadalmi berendezkedésünk ilyen, és az agyunk egész egyszerűen így működik.

Hogy is?

Van egy olyan része az agyunknak, a limbikus rendszer, amely egyfajta radarként működik: folyamatosan azt pásztázza, van-e olyan ember mellettünk, akihez biztonsággal kapcsolódhatunk. Ha van, halleluja, megnyugszik, és szépen duruzsol az egész szervünk, mint egy motor. Ha azonban úgy érzékeli, hogy nincs senki, aki támaszként mellettünk van (akár valóban egyedül vagyunk, akár csak nem érezzük a kapcsolódást a környezetünkben lévő emberekkel), riadót fúj. Felvillannak a piros lámpácskák, bekapcsol a vészjelzés, a limbikus rendszerünk azt üvölti agyunk többi részének: ez így nincs jól! Valami nagy baj van! Ennek egészen kézenfekvő evolúciós okai vannak: az emberi csecsemő (és a felnőtt!) egyszerűen nem él túl magányosan, így elsődleges érdeke, hogy más emberek támogatását élvezze. A másokhoz való szeretetteli kapcsolódás nem valamiféle luxus, hanem ugyanolyan elemi szükségletünk, mint mondjuk az evés és az alvás.

Helyzetkép

Ezzel szemben mi történik velünk, szülőkkel az időnk nagy részében? Kezdjük ott, hogy legtöbben a babánk életének első időszakát (Magyarországon leggyakrabban két évet) eltöltjük otthon, a négy fal között. Persze, kétségbeesetten rohangászunk a játszótérre, a babajógára, a ringatóra (ha tehetjük), de mindezek mellett a nap nagy részében azért mégiscsak egyedül kell megoldanunk, hogy el tudjunk menni zuhanyozni, amikor a baba ezredjére is felsír, vagy hogy megfőzzük az ebédet félkézzel, mert nem akarja, hogy letegyük. Ezután pedig legtöbben visszatérünk a munka világába, folyamatosan zsonglőrködünk a munkahelyi, háztartási és egyéb teendőink tonnáival, és vajmi kevés melegséggel teli emberi kapcsolat ápolására futja az időnkből, energiánkból.

Amennyi emberi interakcióban a mindennapokban mégis részünk van, annak egy jó része sajnos szintén nem az épülésünket szolgálja. Sok közülük a felszínes párbeszéd, a „kirakat-helyzetek”, amikor úgy érezzük, viselkednünk kell, nem panaszkodni, és sajnos igen sok kapcsolatunkat terhelik nehéz érzések – gyakran a közvetlen családunkon belül is. Saját indulataink például a szüleink hibáival szemben, vagy dühünk, amiért az anyósunk az istennek se érti meg az igény szerinti szoptatás lényegét. Mindezeken felül akár a közvetlen környezetünkből, akár ismeretlenektől (és ebbe sajnos ma már az online média is beletartozik) igen nagy mennyiségű kritikát kapunk: a mi hibánk, hogy a gyerekünk hisztizik, a mi hibánk, ha hordozás helyett babakocsizunk, vagy éppen „elkényeztetjük” a babánkat a túl sok cipeléssel, és talán még a gyerekorvos is beszól majd, ha túl későn vesszük észre, hogy a gyerekünk kislábujja rossz szögben áll, és nem vittük dévényezni.

Van tehát egy olyan érzelmi-nonverbális üzenet, amire szülőként egyszerűen ki vagyunk éhezve: itt vagyok, meghallgatlak! Hogy tudom, mennyire nehéz! Hogy bármi is történjék, én tudom, hogy jó szülő vagy! Hogy nyugodtan kiborulhatsz néha, én veled vagyok! Hogy itt vagyok veled, és tudom, hogy bármilyen nehéz is, meg fogod tudni oldani! Hogy jól csinálod!

A megoldás

Szülőnek lenni érzelmi munka. Egy dackorszakos gyerek odaadó gondozását nagyjából egy buddhista szerzetes tudná türelmesen elvégezni, ehelyett legtöbbször agyonhajszolt, stresszes, millió feladattal küzdő szülőket kap. A Kapcsolódó Nevelés megközelítésmódjának egyik alapfelismerése, hogy mi szülők csak akkor vagyunk képesek a legjobbat nyújtani magunkból a gyermekeinknek, ha saját érzelmi terheinktől, feszültségeinktől rendszeresen meg tudunk szabadulni.

Ennek eszköze nálunk a Páros Meghallgatás. Ezt érdemes egy jól kidolgozott technikának, és nem valamiféle szabad beszélgetésnek tekintenünk, mert akkor fog igazából működni. Ehhez annyi kell, hogy két felnőtt ember egymással megegyezik, hogy rendszeres időközönként meghallgatják egymást: beállítanak egy órát, és először egyiküknek, majd másikuknak van ugyanannyi perce (lehet ez tíz, de még jobb, ha fejenként harminc). A saját idejében az egyik fél nem tesz mást, csak ventilál: saját érzéseiről beszél, elmondja, mi bántja, mik az aktuális aggodalmai, fájdalma, frusztrációi vagy akár örömei, és hagyja, hogy áramoljanak a testéből az érzések. Ilyenkor gyakran élünk beszéd közben klassz, velünk született gyógyító folyamatainkkal: sírunk vagy éppen nagyon nevetünk. Mindkettőből jó, ha minél több van! Eközben a másik nem tesz mást, mint melegséggel, odafigyeléssel, empátiával, a szemünkbe nézve, és akár a kezünket megfogva meghallgat minket, és közvetíti nekünk nonverbálisan azt az üzenetet, hogy jók vagyunk! Emlékezteti magát gondolatban, hogy a másik ember szuper szülő, és meg fogja találni a saját megoldásait a nehézségeire. Nem szól bele, nem ad tanácsot, nem kritizál, nem ítélkezik. Csak hallgat, szeretettel.

Ha egyszer kipróbáljuk, érzékelni fogjuk, hogy ez nem csak egy egyszerű ventilálás. Ezzel a technikával tulajdonképpen az agyunkat huzalozzuk újra, olyan üzeneteket építünk be, amiből sajnos egyébként oly keveset kapunk: hogy minden rendben van, rendben van megélni az érzéseinket, és van itt valaki, aki mellettünk áll és támogat. Mindemellett persze kiváló lehetőség arra, hogy kiadjunk magunkból minden feszültséget, frusztrációt, fájdalmat, nehéz érzést, amit oly nehezen tudunk néha magunkban tartani, és amiktől ha megszabadulunk, sokkal kiegyensúlyozottabbak lehetünk. Ha van a hetünkben legalább egyszer egy olyan pár perc, amikor kimondhatjuk a minket leginkább bántó vagy leginkább szégyellt mondatokat, amelyeket a hétköznapok viharaiban a gyerekeinknek vagy éppen a párunknak szánunk, a maradék időben sokkal jobban fogjuk érezni magunkat. Talán elsőre ellentmondásosnak tűnik, de türelmesebb és odaadóbb szülők tudunk lenni, ha a Páros Meghallgatás során ráüvölthetünk például az (odaképzelt) gyerekünkre, hogy „Elegem van belőled!”, „Mi a fene bajod van?”, „Legszívesebben a falhoz csapnálak!” vagy más hasonlókat, amelyek ha éles helyzetben jönnek a szánkra, általában erős bűntudatot hoznak utána magukkal.

Ez a fajta érzelmi munka gyakran magával hozza a megoldást a szülőség egy másik fontos problémájára is: arra, hogy gyerekkori – néha fájdalmas – élményeink nagyban befolyásolják, hogy milyen szülők vagyunk, és gyerekkori mintáink a legváratlanabb pillanatokban bukkannak a felszínre. Sokszor nem értjük utólag, miért kellett annyira ráordítanunk a gyerekünkre, amiért kiborított egy pohár vizet. Ennek oka azonban egyszerű: valószínűleg saját szüleinkkel is előfordult, hogy tehetetlen és feszültséggel teli pillanataikban ránk kiabáltak ilyesmiért. Azok a dolgok képesek a leginkább kiborítani minket, amelyek „megnyomnak rajtunk egy gombot”, azaz saját, régi, fájdalmas pillanatainkra emlékeztetnek minket. Páros Meghallgatásban ezeket a régmúltbeli nehézségeket is felderíthetjük, így ha ezektől időről időre meg tudunk szabadulni, érzelmileg sokkal hatékonyabban fogjuk tudni kezelni a gyerekeinkkel járó nehézségeket.

Ez a módszer arra jó, hogy azok a szülők lehessünk, akik valójában vagyunk!

Elvonulunk

A Kapcsolódó Nevelés oktatóinak egyfajta alapkövetelmény, hogy mi magunk is heti rendszerességgel gyakoroljuk a Páros Meghallgatást, amelynek segítségével az évek során saját egyre mélyebb bugyrainkba juthatunk el. Oktatóként tudjuk, minden szülő jó, és a legjobbat nyújtja a gyerekének, amire képes. Aki ott van a csoportjainkban, az egy olyan ragyogó szülő, aki ráadásul még tenni is hajlandó azért, hogy utakat találjon a gyermekéhez és erősíteni tudja a kapcsolatukat. Ez mélységes csodálattal és szeretettel tölt el mindannyiunkat. Mindezek ellenére akadnak olyan esetek, amikkel nehéz mit kezdenünk, olyan szülői vélemények vagy magatartások, amik valamelyikünkben nagy érzéseket kavarhatnak fel. Oktatóként tudjuk, hogy ezek az érzések rólunk szólnak. Ha egy-egy ilyen helyzetben nem tudunk mit kezdeni a másik emberrel, akkor azt a témát nekünk kell elvinnünk meghallgatásba, hogy a csoportban újból lássam és érezzem, minden szülő jó, és teljes elfogadással tudjak jelen lenni.
Ígyhát mind a kiegyensúlyozott szülői létünket, mind az odaadó szakmai munkát is szolgálja a Páros Meghallgatás rendszeres gyakorlása. Ennek betetőzése az évenkénti többnapos elvonulásunk. Idén júliusban is összejöttünk két napra, és egymás elfogadásának, az ítéletmentes meghallgatásnak, odafigyelésnek egy olyan kivételes szigetén találhattuk magunkat, amely feltölt, megtart, megerősít, és egész évben segít minket a küldetésünk teljesítésében. Azaz abban, hogy támogassuk a szülőket, hogy a családon belül meglévő szeretet mind hatékonyabban találhasson utat magának a hétköznapokban.

Balogh Fruzsina oktatónk írása

Kapcsolódjunk kisbabánkkal!

A Kapcsolódó Nevelés eszközei abban is különlegesek, hogy születéstől kezdve (sőt, akár még előbb) elkezdhetjük alkalmazni őket. És ahogy nőni kezd a baba, nem kell azon gondolkodnunk, hogy vajon milyen stratégiára kell váltanunk, ugyanazt az 5 egyszerű eszközt használhatjuk tovább, éppen az aktuális helyzetre szabva.

Amikor egy új kisbaba érkezik a családba, legyen az az első, vagy akár az ötödik, biztos, hogy egészen új dolgokkal és vegyes érzelmekkel fogunk szembesülni. Amellett, hogy a baba fizikai ellátása 24 órás készenlétet igényel, kezdetektől oda kell figyelnünk babánk és saját magunk lelki egészségére is. Ebben jelentenek óriási segítséget a Kapcsolódó Nevelés eszközei. Nézzük sorban, hogy hogyan:

1. Páros meghallgatás

Ez az az eszköz, amit már a várandósság alatt is érdemes elkezdenünk, hiszen már akkor is bőven vannak olyan gondolataink és érzéseink, amik egy hétköznapi beszélgetésbe nem feltétlenül illenek bele, vagy nem azt a reakciót kapjuk, ami akkor segítene nekünk. Érdemes egy minket tisztelettel végighallgató, nem kritizáló, tanácsokat nem osztogató másik felnőttnek beszélni félelmeinkről, aggodalmainkról, akár a kényelmetlen testi tünetekről, de ugyanígy a várakozás pozitív oldaláról is. Miután megszületett a baba, ezt nem lesz könnyű továbbra is megszerveznünk, de akár 5 perc telefonos meghallgatás is életmentő lehet, amikor mondjuk már fél órája sír, és fogalmunk sincs, hogy mi baja, ha délután 2-kor még a reggeli kávénkat se tudtuk meginni, vagy egyszerűen csak magányosnak érezzük magunkat.

2. Gyerekidő

Szülőként gyakran érezzük, hogy folyton a gyerekeinkkel vagyunk, különösen igaz ez egy újszülöttre, vagy egy pár hónapos babára. Mégis, a sok rutinfeladat: pelenkázás, öltöztetés, házimunka mellett kevés lehet az az idő, amikor minden gondolatunkat, feladatunkat félretéve kizárólag a babára koncentrálunk. Különösen igaz ez, ha már nagyobb tesó(k) is van(nak). Ha nagyon kimerültek vagyunk, bezárva érezzük magunkat, esetleg sokat sír, szintén nehéz lehet az igazán kapcsolódós pillanatokat megtalálni. Ezért érdemes tudatosan megteremteni ezeket a helyzeteket, pl. naponta 5 percre beállítani egy csipogót és addig csak a karunkban tartani és szeretettel nézni őt, kedves hangon beszélni hozzá. Nagyobb, már felfedező babákat meg egyszerűen csak kísérni a tevékenységükben. Könnyebben egymásra tudunk így hangolódni, megismerhetjük a babánkat, a nagyobbak pedig bátran kísérletezhetnek biztonságos jelenlétünkben. Amikor meg már kinő a babakorból, érdemes emlékeznünk erre, hogy mennyire jó volt a babánkat pusztán a létezéséért csodálni – nagyobb gyerekünk is hálás lesz érte, ha időnként ugyanezt tesszük vele.

3. Nevetés meghallgatása

Már az egészen pici babánkat is meg tudjuk nevettetni, ha pl. grimaszolunk vagy vicces szavakat ismételgetünk neki. Bármin is nevet a baba, abból csináljunk még többet! Biztosan sokan láttátok már ezt a videót, ahol azt látjuk, hogy a baba a világ legviccesebb dolgának tartja, ahogy az apukája széttép egy papírt. Ide tartozik a klasszikus kukucs-játék és a fogócska is, amit kúszó-mászó babánkkal már nyugodtan játszhatunk. A kukucs-játéknál fontos, hogy találjuk meg az elbújásnál azt az időt, ami még izgalmas, de nem túl ijesztő, az újra találkozáskor pedig mutassuk, hogy mennyire örülünk neki, hogy előkerült. Ez a játék remekül oldja a kisebb-nagyobb szeparációkból fakadó rossz érzéseket. A fogócskánál ügyetlenkedjünk az elkapásnál, majd ölelgessük, puszilgassuk össze őket, amikor sikerül elkapni őket. Már egész kicsik is próbálgathatják az erejüket a hancúrozással, különböző ölbeli játékokkal, amikor a végén mi mondjuk eldőlünk, mintha fellöktek volna minket. A kisfiam egy időben például nagyon szerette azt a játékot, hogy a ruhám madzagjánál fogva magához ránt. Szintén nagyon szeretik, ha egyszerűen csak utánozzuk őket, a hangadásaikat, a kézmozdulataikat. Ezek a játékok az önbizalom fejlődése szempontjából is nagyon fontosak: ezek által hatékonynak érzik magukat a világban. 1 éves kor felé közeledve pedig már kezdik érteni azokat a játékokat is, amikor eljátszunk valamilyen korábbi jelenetet, például, hogy elesett és beütötte a fejét (a példa a Larry Cohen: Legyőzzük a félelmet c. könyvéből származik.). A nevettetésnél fontos, hogy a nevetést ne csikizéssel érjük el: egy baba még kevésbé tud tiltakozni, mint egy nagyobb gyerek, ha ez neki nem jó, csak kényszerből nevet. Próbálkozzunk inkább finom érintésekkel és már a piciknél is beválik, ha csak úgy teszünk, mintha megcsikiznénk őket. Szintén érdemes ezeket a játékokat nagyobb gyerekünknél is megtartani, később is ugyanúgy élvezi majd, ha például legyőzhet minket, ekkor már nagyobb erőbedobással.

4. Határszabás

A babák kis felfedezők, minden érdekli őket, mindent kipróbálnak. És persze egy jól felszerelt, modern otthonban számtalan veszély leselkedhet rájuk emiatt, és annak se örülünk, ha kárt tesznek kedvenc, értékes tárgyainkban, vagy ha az orrunkba markolnak. Hogy ne kelljen állandóan akadályokba ütközniük, érdemes az otthonunkat amennyire lehet, bababiztossá alakítani. De még így is lesznek dolgok, amiket nem engedhetünk, és természetesen a szóbeli utasításunkat még jó darabig nem fogja érteni, illetve nem fog annak eleget tenni. Babáknál kiemelten fontos, hogy odamenjünk, és fizikailag akadályozzuk meg, hogy belenyúljon a konnektorba, meghúzza a macska farkát, vagy kiborítsa a szemeteskukát. Megpróbálhatunk ajánlani valami hasonló tevékenységet, vagy alkalmazhatjuk a játékos határszabást is, például felkaphatjuk nevetve és megdögönyözhetjük, miközben elmondjuk a szabályt. De biztosan lesz, amikor ki fog borulni, ilyenkor segít, ha együttérzően meghallgatjuk, hogy mennyire dühös, szomorú amiatt, hogy megakadályoztuk cselekvésében. Idővel pedig meg fogja tanulni azt a néhány egyszerű szabályt, amire feltétlenül szükség van a biztonsága és a kellemes együttélés érdekében, és ha mégis megszegi, biztosak lehetünk benne, hogy valami miatt éppen nem érzi jól magát. A kisfiamnak például, mint a legtöbb gyereknek, rendkívül érdekes a telefonom. Én meg is engedem, hogy megfogja, nyomkodja, azt viszont nem, hogy a szájába vegye, mert attól tönkremehet. Számtalan epizódon vagyunk túl, amikor elvettem tőle a telefont, amikor a szájába vette, majd visszaadtam, hadd nézegesse. És most hogy ez írom, nem emlékszem, mikor nyálazta össze utoljára a telefonomat. 🙂 Szintén szükség lehet hatászabásra olyan esetekben is, amikor valamilyen számára kellemetlen dolgot muszáj megcsinálnunk, pl. pelenkázás, orrszívás. Ha nem nagyon sürgős a dolog, megmutathatjuk neki, hogy ez az orrszívó, most kifogom szívni az orrodat, és próbáljuk meg a lehető legkevesebb korlátozással ezt megtenni, amennyire lehet, irányíthassa a tevékenységet. Így is maradhat kellemetlen élmény, illetve van, hogy másképp nem megy, le kell fognunk. Jó, ha utána ki tudja dühöngeni magát a karunkban, amiért ez az igazságtalanság történt vele. Így elkerülhetjük, hogy a végén már a porszívó puszta látványától is pánikba essen.

Amikor nagyobb lesz, valamilyen számunkra érthetetlen viselkedésnél érdemes végiggondolnunk, hogy nem valamilyen kísérletezésről van-e szó, ugyanúgy, mint babakorában, amikor egyszerűen csak szeretne kipróbálni valamit, amiről még nem tudja, hogy a következményének esetleg nem fogunk örülni.

5. Sírás meghallgatása

A babák sírnak, ez mindenki számára nyilvánvaló igazság. Az viszont már kevésbé tudott tény, hogy a babák akkor is sírhatnak, amikor minden fizikai szükségletük ki van elégítve. Nem éhes, száraz a pelenka, nem fáradt, tartjuk a karunkban, mégis sír. Gyakran elhatalmasodik rajtunk az érzés, hogy „valamit tenni kell”, ezért aztán mindent bevetünk: rázogatás, séta, éneklés, szoptatás, hordozás, több inger, kevesebb inger. Ilyenkor érdemes egy kicsit lelassítani és megfigyelni a helyzetet: fizikailag minden oké? Esetleg fájhat valamije, van valami olyan problémája, amin tudunk segíteni? Ha nincs, akkor egyszerűen csak sírni kell. Már egy újszülöttnek is lehetnek olyan élményei, amit a sírással tud kidolgozni magából. Fontos, hogy nem hagyjuk magára: a karunkban tartjuk és megpróbáljuk felvenni vele a szemkontaktus. De se rázogatásra, se túl sok beszédre nincs szükség. Egyszerűen csak a jelenlétünkkel biztosítsuk, hogy minden rendben, ez a dolog el fog múlni. Ez még olyankor is segíthet, ha olyan fájdalma van, például fogzás miatt, amit nem tudunk teljesen megszüntetni. Ha megütötte valamijét, vagy frusztrált, mert nem sikerül mászni, akkor is segít, ha egyszerűen csak az ölünkbe vonjuk, és annyit mondunk együttérzően: igen, elestél. Sajnálom, ez most nem sikerült. Nem kell azonnal például szoptatással megnyugtatnunk, vagy valamilyen játékkal elterelni a figyelmét. Nem maga a sírás a rossz, hanem ami okozta. Ha ki tudja sírni magát szerető jelenlétünkben, utána helyre áll a világ rendje.

Fontos: a legtöbbünknek ez a legnehezebb eszköz babákkal, aminek lehet az az oka, hogy a mi szüleink még nem voltak ezeknek az információknak a birtokában, és amikor sírtunk, nem tapasztaltuk meg ezt a fajta figyelmet. Ha úgy érezzük, hogy ez nekünk nem megy, semmi baj! Nyugodtan tegyük, amit a szívünk diktál, azzal biztosan nem rontunk el semmit. A rossz érzések pedig nem fognak örökre a babánkban ragadni, előbb-utóbb biztosan kell majd határt szabnunk, amikor lehetősége lesz sok-sok korábbról tárolt rossz érzéstől is megszabadulni. Nekem személy szerint csak a harmadik babámmal sikerült ez a fajta sírásmeghallgatás. Az elsőnél még nem tudtam róla, a másodiknál már olvastam, de támogatás hiányában nem mertem, nem tudtam kipróbálni. Kiemelten fontos, hogy legyen, aki minket is meghallgat egy-egy ilyen epizód után, és az sem baj, ha közben nálunk is eltörik a mécses.

 

A babák sírásának meghallgatásáról bővebben itt olvashattok. És egy történet arról, hogyan működik ez a gyakorlatban.

 

(Ha úgy érezzük, hogy  a baba ellátása az átlagosnál is nagyobb terhet ró ránk, képtelenek vagyunk megküzdeni az új helyzettel, érdemes tájékozódnunk a szülés utáni depresszióról. Fontos, hogy nem tehetsz róla, ha ilyen negatív érzéseid vannak, és megérdemled, hogy szakszerű segítséget kapj!)

 

Fábián Dóri, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

 

 

Mit jelent igazából a “hagyj békén”? – négy tipikus mondat gyerekeink szájából, és ami mögötte van

Nem csak a gyerekek, mi magunk is nap, mint nap mondunk olyasmit, amit valójában nem gondolunk komolyan, vagy netán épp az ellenkezőjét gondoljuk. Olyan is előfordul, hogy ott, abban a pillanatban teljesen és száz százalékosan igaznak érezzük, egy kis idő (általában heves érzelmekből való lenyugvás után) kapunk csak észbe: hát, ezt nem teljesen gondoltam komolyan. Gondoljunk csak arra, mikor a bevásárló listából kiinduló nagy veszekedés végén vágjuk a párunk fejéhez, hogy elválunk, vagy amikor felindultan sikáljuk végig a konyhát és bizonygatjuk, hogy nem kell segíteni.

A gyerekek még kevésbé ismerik a saját érzelmeik működését, és kevésbé is tudják kontrollálni azokat. Habár szülőként mélységesen szeretjük őket és megpróbálunk nekik mindent megadni, mégis sok kisebb és nagyobb rossz érzés, feszültség, frusztráció halmozódhat fel bennük napról napra. Gyakran történik velük olyasmi, amit nehéz nekik feldolgozni – valaki nem akar vele játszani az oviban, hiába próbál totyogni, gyakran elesik, sosem ő nyeri a futóversenyt, hiába akar velünk játszani, mi épp a kisebbet pelenkázzuk, főzünk vagy felvesszük a telefont. Mindez nem a mi hibánk és nem is az övék: a gyerekeinknek elemi szükségük van a velünk való kapcsolódásra, a világunk azonban olyan, hogy ezt nem tudjuk maradéktalanul megadni vagy minden nehézséget kiküszöbölni.

Ezek a tartogatott, halmozódó rossz érzések azonban nem törlődnek ki végleg, hiába bújnak el időnként a felszín alá. Amíg agyunk gondolkodó része, a homloklebeny kordában tudja őket tartani, a gyerekeink látszólag jól működnek, és megértik, ha azt mondjuk, vedd a cipőd. Van azonban egy pont, amikor már olyan sok bennük a rossz érzés, a feszültség, hogy azok egy óvatlan pillanatban „lecsapják a biztosítékot”. Agyukban átveszi az uralmat a limbikus rendszer, ahol az érzelmeink tárolódnak, és – ha akarjuk, ha nem – felszínre tör a sok apró-cseprő sérelem, fájdalom, nehézség. Ilyenkor gyermekünk nem tud már gondolkodni, és olyasmit mond vagy tesz, ami nem a pillanat valóságáról, hanem tartogatott nehéz érzéseiről árulkodik – például üvöltve hozzánk vágja a cipőjét, pedig mi csak annyit kértünk, hogy vegye fel. Ha képesek vagyunk ilyenkor a kiborulás mögé látni, és felismerni a nehéz szavak mögött rejlő valódi vágyat a kapcsolódásra és közelségre – nyert ügyünk van. És neki is.

Ha a gyerekeinkhez néha házhoz jönne egy érzelmi szinkrontolmács, a nehéz helyzetekben valahogy így fordítaná le a legtipikusabb mondatokat:

1.Hagyj békén! Menj innen!

A kisgyerekes szülők többsége jól ismeri ezeket a mondatokat, és legtöbben tehetetlenül, értetlenül állunk előttük – sőt, az is lehet, hogy mélységesen megbántva érezzük magunkat. Ha így van, az nem a mi hibánk. Valószínűleg túl sokszor tapasztaltuk meg gyerekkorunkban mi magunk is, hogy egy-egy érzelmi hurrikán közepette nem volt velünk senki, aki melegséggel megvárta volna, míg lecsillapodik bennünk a vihar. Mégis: ha tudjuk, hogy ilyenkor a gyerekünkben valójában nagy érzések dúlnak, aminek érdemes utat engedni, és szeretettel vele maradni, míg kiadja őket, akkor talán könnyebb lesz „lefordítani” ezeket a szavakat arra: gyere ide, maradj közel hozzám! Minél nagyobb a vihar, gyermekünknek annál jobban szüksége van a mi odafordulásunkra, nyugalmunkra és közelségünkre – bármit is mondjon éppen.

2.Nem akarok hazamenni!

Szülőként rendszeresen találkozhatunk az ellentmondásosnak tűnő élménnyel, hogy hiába el se akart indulni a gyermek az oviba/úszásra/nagymamához, amikor a végén érte megyünk, óriási kiborulás következik, és „haza se akar jönni”. Gyakran hallhatjuk azt a megállapítást is: a gyereknek eddig semmi baja nem volt, ez a hiszti „csak nekünk szól”. Ez igaz is, de egy kicsit más éllel, mint ahogyan a legtöbben emlegetik a jelenséget. Velünk együtt ugyanis megérkezett a két lábon járó érzelmi biztonság, az otthon melege. Jelenlétünk, a hozzánk való kapcsolódás lehetősége gyerekeink tartogatott nehéz érzései számára olyan, mint egy fényes lámpa éjjeli lepkéknek: odaözönlenek mindannyian. Amit oly nehezen cipelt magában egész nap – hogy egyáltalán ide kellett jönni, mikor nem is akart, hogy kiment a vonalból a színezőben, amiért kicsúfolták, hogy nem adták neki oda a homokozólapátot, hogy hideg volt az uszodai víz, és mégis be kellett menni, és megannyi más sérelem – az mind kijöhet most belőle egy szuszra. Gyerekként azonban nem fogja tudni azt mondani nekünk: anya, apa, olyan nehéz napom volt, hadd toporzékoljam már ki magamból ezt a sok feszültséget! Helyette kitalálja az első kézenfekvő „ürügyet”, amin végre sírhat egy jót, és bízhat benne, hogy mi ebben a nehéz helyzetben is vele maradunk, és meghallgatjuk őt.A „nem megyek haza” mögött legtöbbször valójában az van: „de jó, hogy itt vagy, és meghallgatsz”.

3. Apa nem jó! Csak anyát akarom!

Számos családban ez így hangzik el, de a gondolatmenet persze a fordítottjára is igaz (miszerint csak apa jó). A hangsúly azon van, hogy gyakran a gyerekünk az egyik szülőjével jóval több időt tölt, vagy jóval több időt töltött élete első éveiben. A kötődés azonban mindkét szülőjével mégoly erős, mélyen szereti őket. Mivel számára a világ eseményei sokáig igen nehezen értelmezhetők, nem csoda, ha kicsi korától gyakran érzi úgy: egyikük nap, mint nap elmegy, végeláthatatlan ideig nincs itt, talán itt is hagyott minket. Ahogyan a „nem megyek haza” esetében, itt is érzékelhetjük: a gyerekek számára a külön töltött idő utáni újrakapcsolódás nehéz. Amikor egy hosszú nap (vagy még több idő) után ismét megjelenik a szeretett személy, az agya azt a jelzést adja: ezzel az emberrel kapcsolatban van ám itt néhány sérelem bennem! Épp itt az ideje kiadni!
És hogy mit tehet a szülő, ha a gyereke szerint csak a másik moshatja meg a kezét, vághatja neki a sajtot és tarthatja egyáltalán ölben? Megérti a szavak mögött rejlő üzenetet: hiányoztál! Ha ezekben a helyzetekben apa szeretettel, szemkontaktust keresve, nyugodtan a gyermeke mellett tud maradni, nagy ajándékot ad neki. A jelenlétével és melegségével (szavakra nincs is szükség!) azt üzeni: nem csak anya jó, én is ugyanannyira szeretlek, és melletted maradok, míg kitisztulnak belőled a sérelmek!

4. Utálom a tesómat! Bárcsak sose született volna meg!

A többgyermekes családok javarésze biztos további vicces és kevésbé vicces mondattal tudná kiegészíteni a sort: vidd vissza a kórházba, adjuk el, nincs rá szükség. Egy baba születése óhatatlanul nehéz érzéseket ébreszt a gyerekekben: minden igyekezetünk ellenére érezheti úgy, rá nem figyelnek annyira, kevesebb jut neki a szeretett szülőkből, a kistesó ráadásul rombol, pusztít, elvesz. Nem csoda, ha hangot ad annak, hogy ezt valahogy vissza kéne csinálni.

Eközben azonban mi magunk is érezhetjük: a gyerekek – mint születetten jó és csupaszív lények – mélységesen szeretik a testvérüket. Ezt a mély szeretetet épphogy még inkább meg tudják élni bizonyos pillanatokban, ha más pillanatokban meg lehetőségük van hangot adni a szeretetüket elhomályosító érzéseknek. Nyugodtan engedjünk utat ezeknek a mondatoknak, sőt, akár játékosan rá is tehetünk egy lapáttal: igen, valóban, ez a baba túl hangos, – mondhatjuk tettetett kétségbeeséssel, a fülünket befogva – most mit tegyünk vele? Lehet, hogy már az is nevetést csal ki a gyerekünkből, ha csak soroljuk a képtelen ötleteket, hogyan lehetne elhallgattatni vagy megszabadulni tőle. A gyakori rombolások során megpróbálkozhatunk mi magunk is egy rozoga dupló-torony építésével, és ha színlelt magabiztossággal kijelentjük, ezt aztán tuti nem rombolja le senki – biztosak lehetünk benne, hogy élvezettel fog beszállni a torony-döntögetésbe a nagyobb testvér is. A lényeg, hogy közös nevetésekkel „átkeretezhetjük” ezeket a nehéz érzéseket, anélkül, hogy gátat kéne szabnunk a szavainak, amik persze valójában azt jelentik: „figyelj rám, én is kérek belőled!”

Akár a nevetés, akár a sírás az, ami a nehéz pillanatokban segítségünkre siet, és kitisztítja gyermekünkből a nehéz érzéseket, mindenképpen nagy ajándékot adunk az ilyen helyzetekben, ha nem kezdünk kétségbeesni az ellentmondásosnak tűnő üzenetektől és vesszük őket szó szerint, hanem képesek vagyunk helyesen tolmácsolni érzelmeit a magunk számára, és a mögöttes üzenetre reagálni: kapcsolódást ajánlani.

A Nevetés meghallgatása

A Kapcsolódó nevelés eszközei mind két dologban segítenek: kapcsolódni, és feszültséget oldani. Emberi lényekként csak akkor tudunk jól működni, ha ez a két alapvető szükségletünk ki van elégítve: érezzük mások biztonságot adó figyelmét, és nem cipelünk nagy lelki terheket.

A Nevetés meghallgatása is egy olyan eszköz, ami egyszerre segít a gyerekeknek (és gyakran nekünk is) kapcsolódni hozzánk, és a feszültségeiket oldani. A nevetés – amellett, hogy nagy érzelmi biztonságot teremt – remekül oldja a felszínesebb (nem teljes rettenet szintű) félelmeket, és a szégyenérzetet.

Ezért van az, hogy gyerekünk gyakran nevet, miközben olyan „rosszaságot” követ el, amiért korábban már leszidtuk: fél a szidástól, és ezt az ijedséget oldja a nevetéssel. És ezért akkora humor ovis korban a pisi-kaki téma. Nem volt az olyan régen, hogy a szobatisztaság még nem ment, és nem is biztos, hogy már tökéletesen működik. A rengeteg nevetéssel oldják a gyerekek a „balesetek” miatti, és a pisi-kaki témát övező szégyenérzetük miatti feszültséget.

Ha tudjuk, hogy a nevetés ilyen jó hatású, érdemes azt tudatosan beemelni a gyereknevelési eszköztárunkba. Érdemes tudatosan nevettetni, hogy gyerekeinknek segítsünk felszabadultabbnak lenni. Bevethetjük akkor is, amikor határt kell szabjunk.  Íme az irányelvek:

  • vegyük észre a kuncogást, nevetést – témánál vagyunk! – és csináljuk azt újra és újra, ami a kuncogást kiváltotta
  • a gyerek irányít – csináljuk azt, amin a gyerek nevet, és ne azt, amit mi viccesnek gondolunk (az a mi témánk, mi feszültségünk, nem az övé!). Felajánlhatunk neki új elemeket a játék során, de attól függően folytassuk vagy ne folytassuk, hogy ő nevet-e vagy nem
  • vegyük magunkra az ügyetlenebb, gyengébb, butább fél szerepét! Gyerekeink mindezt gyakran megélik, és igazán gyógyító látniuk, hogy más sem tökéletes! Hát még ha ők ügyesebbek, okosabbak, rafináltabbak lehetnek nálunk!
  • ne csiklandozzunk (az nem valódi nevetés, hanem egy testi reflex)

Ilyen egyszerű(nek hangzik)! Ha túlterheltek vagyunk, vagy velünk nem sokat nevettek gyerekként, akkor általában ez az utolsó dolog, amihez kedvet érzünk. Pedig ha rászánjuk magunkat, legtöbbször mi is jobb kedvre derülünk.

Ha mégis ellenállást érzünk magunkban azzal kapcsolatban, hogy így játsszunk, nem a mi hibánk. Meséljünk az érzéseinkről a Páros meghallgatás keretében, hogy aztán könnyebben menjen a szárnypróbálgatásunk! Ha belejövünk, az egész család jól jár, mert igazi meleg, vidám légkör uralja majd otthonunkat, a gyerekeink pedig gyakran és őszintén kinyilvánítják, hogy mi vagyunk a lehető legjobb szülők a világon!

Kötődő? Kapcsolódó? Hogy is van ez?

Mi a különbség a Kapcsolódó nevelés és a kötődő nevelés között

A „kapcsolódó” és a „kötődő” szavak jelentésének hasonlósága miatt gyakran összezavarodnak a hozzánk fordulók, hogy akkor hogy is van ez, más-e a két megközelítésmód, vagy épp ugyanaz?

Ezért most itt összegyűjtöttünk pár hasonlóságot és különbséget.

A kötődő nevelésnek itt Magyarországon (angolul „attachement parenting”) két fő forrása van. Egyrészt a köztudatba mára már beszivárgott, az anya-gyerek kötődést vizsgáló pszichológiai kutatások eredményei, mint pl. a klasszikus „szőranya” kísérlet. Másrészt Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában c. könyve.

A kötődő nevelés alapja az a felismerés, hogy a gyerekeknek alapvető szükségletük a gondozójukhoz való kötődés, e nélkül sem érzelmileg, sem sehogy nem tudnak optimálisan fejlődni.

A kötődés korai kialakítására javasolja, hogy a szülők hordozzák a babát, aludjanak vele, hagyják a saját tempójában fejlődni. Az édesanya lehetőleg minél tovább és igény szerint szoptasson, és hogy a szülők mindig reagáljanak a baba jelzéseire. Ne hagyják egyedül sírni, igyekezzenek kitalálni, mit akar a baba, és azt próbálják meg minél gyorsabban megadni neki. Azaz ne egy előre eltervezett rend szerint gondozzák a babát, hanem válaszoljanak a baba szükségleteire.

A kötődő nevelésnek nincs „iskolája”, rögzített leírása, inkább a fenti gondolatok és gyakorlatok gyűjtő elnevezése. Így aztán sokan, sokféleképpen használják, amikor arra akarnak utalni, hogy a kisbabájukat ebben a fizikai és érzelmi közelségben igyekeznek nevelni.

Nagy-nagy elismerés minden szülőnek, aki ezt a rengeteg munkát beleteszi abba, hogy a gyerekének a legjobb kezdetet biztosítsa!

Ezekkel a gondolatokkal párhuzamosan nálunk az az elképzelés is hozzácsatolódott a „kötődő neveléshez”, hogy ha egy kisbabával így foglalkozunk, akkor ő szinte sosem fog sírni (hiszen nem lesz miért, mert a szülei mindig válaszolnak a szükségleteire), jól fog aludni, és békés, nyugodt és kiegyensúlyozott lesz. Sőt, magától, a saját idejében elválasztja magát mind az anyatejtől, mind a szülői ágytól.

Ám ez sajnos gyakran nem így történik. Főleg akkor, ha a baba korai nehézségeket élt át, pl. a várandósság vagy a megszületés alatt. Sok szülő hiába hordozza, szoptatja, alszik együtt a babájával, az mégsem derűs és kiegyensúlyozott. Épp ellenkezőleg: sokszor megébred, mindig pörög, feszült, rengeteg figyelmet igényel. A „kötődő nevelés” pedig azon túl, hogy hordozd és szoptasd még többet (akár tízszer is egy éjszaka), nem kínál olyan megoldást, ami élhetővé teszi a baba és a szülő számára is az életet.

És itt jön a képbe, hogy miben más a Kapcsolódó nevelés, illetve mivel egészíti ki a kötődő nevelés meglátásait. A Kapcsolódó nevelés a kötődő neveléssel együtt azt vallja, hogy a gyerekek akkor lesznek jól, ha az alapvető szükségleteiket kielégítik. Ám a Kapcsolódó nevelés megnevez egy olyan fontos alapvető szükségletet, amiről ha nem tudunk, bizony hiába igyekezünk kötődőn nevelni, ritkán lesz békés, kiegyensúlyozott gyerekünk.

Ez pedig a feszültségoldás iránti szükségletünk. Ahogy ha sokat iszunk, egy idő után muszáj pisilnünk, ugyanígy amikor mindenféle élmény, inger ér minket, egy idő után muszáj az ezzel járó stressztől, túlterheltségtől megszabadulnunk. Ezt velünk születetten a sírással és a hisztivel tesszük meg. Ha pedig a minket ért élmények bántóak pl. próbálunk szopizni, de a mama melléből nem jön a tej, vagy próbálunk megszületni, de elakadunk, és megijedünk, akkor jó sokat kell sírnunk (és nevessünk, de erről majd egy másik cikkben), mire ezeknek a helyzeteknek a feszültségét kidolgozzuk magunkból.

Ám ha a sírásra csak úgy gondolunk, mint vészjelzésre, hogy valami baj van, és szülőként mindenáron igyekezünk abbahagyatni a babával – pl. úgy, hogy megszoptatjuk, vagy a hordozóban ringatjuk, csak ne sírjon – akkor a baba nem tud megszabadulni a benne felgyűlt feszültségtől. Helyette még feszültebb lesz: nem tud aludni, nem tud nyugodtan szopizni, nem tud szemlélődni, magát próbálgatni stb.

Persze a sírás gyakran (vész)jelzés is, és először fussunk végig a többi alapvető szükséglet listáján: éhes? fáj valamije? melege van? stb. De ha a lista végére érve a baba még mindig sír, akkor valószínűleg épp arra van szüksége, hogy sírhasson egy jót.

Ha nem vagyunk tudatában annak, hogy van egy olyan alapvető emberi szükségletünk, hogy kisírjuk magunkból a rossz dolgokat, akkor erre a szükségletére nem is tudunk válaszolni. Ahelyett, hogy ilyenkor egyszerűen ölünkbe vennénk a babát, és meghallgatnánk a sírását, mindenáron belé akarjuk azt fojtani. Ezért, ha a szívünkhöz a kötődő nevelés áll a legközelebb, akkor érdemes azt kiegészíteni azzal az információval, hogy bizony a sírás is alapvető szükséglet.

Egy másik pont, ahol a Kapcsolódó nevelés eltér attól, ami a köztudatban a kötődő nevelésről él, az az, hogy a Kapcsolódó nevelés nem hiszi, hogy a kötődés – egy meleg, biztonságos kapcsolat – kialakításának csak a hordozás-igény szerinti szoptatás-együttalvás lenne a módja. Ezek valóban kézenfekvő módjai a közelség megteremtésének, amik mind a babának, mind a szülőknek nagyon jót tesznek, pl a karunkban szuszogó kisbabánk beindítja a mi oxitocin termelésünket is, és sokkal boldogabbaknak érezzük magunkat.

Ám az sem marad le a kötődésről, aki a gerincsérve miatt nem tud hordozni, vagy aki a gyógyszeres kezelése miatt nem tud szoptatni. Sőt, az sem marad le róla, aki egyszerűen csak nem akar hordozni, vagy együttaludni.

A kötődés akkor alakul ki, amikor két ember rendszeresen KAPCSOLÓDIK egymáshoz.

A Kapcsolódó nevelés olyan eszközöket oszt meg, amiket nem csak kisbaba korban, de 0-100 éves korig alkalmazhatunk bármelyik embertársunkkal. Ezekkel az eszközökkel a szoptatós-hordozós korból kinőve, a kamaszkorig és azon túl is megőrizhetjük azt a szoros, bensőséges kapcsolatot, amit babakorában megéltünk a gyerekünkkel. És akkor is bármilyen életkorban felépíthetjük azt vele, ha babakorában valamiért nem volt lehetőségünk ezt kialakítani.

A kapcsolódásnak sok módja van. A kapcsolódás arról szól, hogy ráhangolódunk a másikra, figyelünk rá, kíváncsiak vagyunk rá, hagyjuk őt irányítani. Ha ennek teret adunk az életünkben, ha erre időt tervezünk a mindennapjainkban, akkor az a kisgyerek is remekül fog kötődni, aki a szüleitől külön szobában alszik, és tápszert kapott születése óta. Ha pedig valami miatt – saját nehézségeink, stressz a családban, nehéz élethelyzet stb. – ezt a rendszeres kapcsolódást nem tudjuk megadni a gyerekünknek, akkor a hordozás és a szoptatás jelentette folyamatos fizikai közelség is csak részben tudja tompítani a nehézségek fájdalmát.

Kötődve, vagy kapcsolódón, „suttogósan” vagy „gordonosan”, mind a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, és mindannyiunk erőfeszítései tiszteletet és támogatást érdemelnek. Mi azért vagyunk, hogy ezt a támogatást minden szülő megkapja, és kitalálhassa és követhesse azt a szemléletmódot, amit ő a szívéhez legközelebbinek érez.

 

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának, trénerének írása

5 + 1 ok, amiért NEM érdemes büntetni a gyereket

Meglepően gyakran merül fel a kérdés, amikor például óvodai vagy iskolai felvételi lapot töltöttünk ki, esetleg a védőnővel beszélgetünk: „Hogyan bünteti és jutalmazza a gyermeket?” Szülőkkel való beszélgetés során, kicsit más formában bukkan elő: „Jó-jó, nem jó kiabálni, megütni és büntetni, de akkor hogy veszem rá, hogy engedelmeskedjen?”

Számos egyéb jele is van annak, hogy mennyire mélyen ivódik bele a kultúránkba a jutalmazás és büntetés rendszere, mint az egyetlen hatékony eszköz a gyermek együttműködésének elérésére. De valóban hatásos mód ez?

Sok olyan hiedelem, állítás, nézet van, ami annyira szerves részét képezi a gyermeknevelésről kialakított elképzelésünknek, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni valóságalapjukat. A büntetés szükségessége is része egy magától értetődő és széles körben elfogadott vélekedésnek, ami része a mindennapi életünknek, és fel sem merül bennünk, hogy lehetne másként is. Pedig néha nagyon is fontos kritikus szemmel tekinteni a ’mindig is így volt’ típusú állításokra, és időnként felülvizsgálni létjogosultságukat. Gondoljunk csak a rabszolgatartásra, vagy arra, hasznos-e pálinkás kenyeret adni a csecsemőknek, ha nagyon sírnak.

Használjuk a büntetést szinte mindannyian és szinte minden nap, ami nem a mi hibánk, hiszen olyan kevés fogódzót kapunk ahhoz, hogyan is kellene “nevelnünk”. Pedig az elvárások sora, ami a szülőkre nehezedik végtelen. (Miért nem köszön az a gyerek? Ne hangoskodjon! Üljön szépen! Egyen rendesen! Ne hisztizzen, ez csak egy kis szuri! stb…) Nagyon is nehéz munka ez, ha nem is beszélünk róla általában így! És mi megpróbáljuk legjobb tudásunk szerint csinálni.

Persze már a behaviorizmus, és a viselkedésterápiák megjelenése előtte is büntették az emberek gyermekeiket, ez a pszichológiai irányzat azonban még tudományos megalapozottságot is adott, a korábbi hagyományos, bevett működésekhez. De ahogyan a tudományos világban lenni szokott, ennek is elmúlt a fénykora, és mostanra az derült ki, hogy a viselkedés megerősítésén alapuló eszközöknek ugyan helyük van a terápiás módszerek közt, de felhasználhatóságuk a klinikum területén is korlátozott. Azt pedig, hogy a gyermekeinkkel szemben használjuk minden kritika nélkül, ma már kutatások széles köre bizonyítja, hogy kifejezetten nem javasolható. Hogy miért is nem, ezt próbáltam összeszedni pár pontban.

1. Nem hatékony: A büntetés bizonyítottan nem okoz tartós viselkedésváltozást. A büntetett viselkedés nem kerül gátlás alá, sőt ha a büntető feltétel kiiktatódik a viselkedés gyakran nagyobb intenzitással tér vissza. Azaz nem arról van szó, hogy a gyerek már nem akarja többet csinálni, ami miatt megbüntettük, csak inkább óvatosabb lesz és megpróbálja a büntetést elkerülni. Valójában az eredeti viselkedés iránti vágya  nem csökken, csupán csak akkor fogja csinálni, amikor nem bukik le vele, például a szülei háta mögött.

2. Rontja a kapcsolatunkat a gyermekkel: Amikor a gyerekünket büntetjük, valójában szülői hatalmunkkal élünk, vagy inkább élünk vissza, és legkevésbé arra reagálunk, ami az ő igénye lenne. Pedig, amikor a gyermekünk idegesítően, irritálóan, agresszívan vagy kiakasztóan viselkedik, éppen a mi elfogadásunkra, és melegségünkre vágyik, erre van szüksége, ezt próbálja tudomásunkra hozni, ha nem is túl egyértelmű és vonzó módon. Ha mi az ő „rossz” viselkedésére büntetéssel reagálunk, és ez gyakran ismétlődik, a gyermek megtanulja, hogy nem számíthat a segítségünkre, nem számíthat ránk, eltávolodik, egyedül marad.

3. Rossz példát mutatunk: A pszichológusok azt is felismerték már, hogy emberek esetén a modelltanulásnak, (=a fontos másik viselkedésének leutánozása) hatalmas szerepe van. A gyermekeink által leggyakrabban látott modellek, akik így a személyiségfejlődésükre legnagyobb hatással vannak, mi magunk vagyunk, ezért nagyon nem mindegy, hogy mikor, hogyan cselekszünk! Ha megbüntetjük, a gyerekünk nem azt tanulja-e meg, hogy ha gyengébb vagy, akkor kiszolgáltatott vagy és bántható? Jó lecke ez arra is, hogy miért fontos a hatalom, hogy mi mindent lehet tenni másokkal, ha te erősebb, hatalmasabb, nagyobb vagy. De biztosan ezt szeretnénk tanítani?

4. Félelmet szül: A büntetés, a büntető, haragvó szülő ijesztő, és a helyzet félelmet vált ki a gyermekből. A félelem hatására a szervezet stressz hormonokat termel, és a központi idegrendszer is riadóhelyzetbe kapcsol. Az idegrendszer ezen készültsége nem engedi, hogy az agy a magasabb funkcióit használja, és a gyermek nem képes tanulni, rugalmasan reagálni, jó döntéseket hozni. A stresszhormonok tartós jelenléte pedig fenntartja ezt az állapotot, és az immunrendszerre is negatív hatással van. Ma már tudjuk, hogy a gyakori félelem keltő helyzetek az idegrendszer nem optimális fejlődését eredményezik, ami aztán negatív hatással van akár a későbbi iskolai eredményekre, vagy szociális beilleszkedésre is.

5. Nem tanít: Azaz, dehogyis nem, számos dolgot mint korábban láttuk, de az új kívánatos viselkedést nem! Pedig, ha nevelési céljaink vannak, akkor ugye azt szeretnénk, ha a gyermek valami számunkra kívánatos viselkedést sajátítana el. Igen ám, de a büntetésnek ilyen tartalma nincs, csak azt üzeni, mit ne, és amíg nem tesszük hozzá, hogy mit igen, nem is nagyon érhetjük el vele a célt.

+ 1. A szülőt is rombolja. Senki nem úgy kezdi csecsemője születésekor gyereknevelési karrierjét, hogy “majd ha nagyobb leszel, de jól megbüntetlek”. Ez abszurdan hangzik, hiszen mind szeretetben szeretnénk nevelni a gyerekünket. Minden alkalommal, amikor büntetünk, és neki fájdalmat okozunk, önmagunkat is bántjuk, és saját önértékelésünket is romboljuk.

 

És pár szó a jutalmazásról, ami a büntetés másik oldala, a pozitív megerősítés. Azt hinnénk, na ezzel már aztán tényleg minden rendben, de érdemes azért csínján bánni a jutalmazó szép szavakkal, ajándékokkal. A szülők többsége olyan gyermeket szeretne nevelni, aki belső értékei és önfegyelme révén mutat kívánatos viselkedést, azaz nem a szülőknek kell folyton mindenért rászólniuk, ugye? Nos az a helyzet, hogy az önfegyelem belülről jön, és fontos hozzá, hogy a gyermek megélje, hogy az erőfeszítései milyen sikert hoztak számára, milyen jó érzés, hogy teljesített. Jó érzés neki magának, belül, mert elhatározta és végigcsinálta, vagy újra megpróbálta.

 

Ha a „jó”, azaz számunkra kívánatos viselkedését rendszeresen nagyon megdicsérjük (Ügyes vagy! Most örülök neked!), piros pontot, csokit, matricát, simit adunk érte, akkor a gyermek ahelyett, hogy saját elvárásokat állítana, és saját örömére lenne együttműködő, szép lassan inkább a külső megerősítésekre fog figyelni, és ezektől függő engedelmes lény lesz. Ha rendszeres ez a fajta külső megerősítés, egy idő után számára a jutalmazás elmaradása nem jelent mást, mint büntetést annak összes negatív hatásával.

Azért ez nem azt jelenti, hogy nem dicsérhetjük meg a gyermekünket, vagy nem fejezhetjük ki tetszésünket, hiszen a mi pozitív visszajelzésünk nagyon is fontos számára, csak nem mindegy, hogy hogyan tesszük. Érdemes néhány cikket, oldalt elolvasni, és megtanulnunk, hogyan tudunk építő pozitív visszajelzéseket adni mellékhatások nélkül. (pl. ezt: Így dicsérd okosan a gyereket  a Babaszoba oldalán) Vagy legközelebbi írásunkat a témáról!

És itt újra felmerülhet a kérdés, hogy na de akkor mit tegyünk a büntetés helyett, hiszen eddig azt hittük ez a helyes? A válasz egyszerű is, meg nem is: kapcsolódjunk!

Higgyük el, és tapasztaljuk meg, hogy a gyermekeink jók, és azok is akarnak lenni! Ők együttműködni szeretnének, tanulni, osztozni, vidámak és kiegyensúlyozottak lenni, olyanok, ami nekünk is jó, és amikor nem ezt tapasztaljuk, az azért van, mert nem képesek rá.

Ismerjük fel, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy úgy tudjanak működni, ami nekünk is kívánatos, élvezetes, és tegyünk is érte!

Részletekről olvashattok a Kapcsolódó nevelés cikkeiben, vagy az egyszerű gyakorlatias eszközöket elsajátíthatjátok képzéseinken!

Selmeczy-Veres Ildikó pszichológus, Kapcsolódó nevelés oktató írása