Mit tegyünk, ha a sírás vagy hiszti közben elküld a gyerekünk?

„Mikor a gyerekem kiborul, mindig ellök magától.” „ Hiszti közben gyakran azt kiabálja, hogy menjek el. Nem teszek rosszat, ha ilyenkor akarata ellenére ott maradok?”

Gyakran érkeznek tőletek, elkötelezett, melegszívű szülőktől ehhez hasonló kérdések a Sírás meghallgatás eszközének gyakorlása kapcsán.

És valóban, miért maradjunk a gyerekünkkel, ha ő kimondottan az ellenkezőjét kéri?

Mikor a gyerekeink sírnak, hisztiznek, épp a legjobb dolog történik. Kidolgozzák magukból azokat a feszültségeket, bánatokat, amik előtte nem engedték nekik, hogy igazán jól legyenek a világban: tanuljanak, játszanak, felfedezzenek, kapcsolatokat teremtsenek.

Ha a gyerekünk nem mer lecsúszni a vízi csúszdán, akkor érdemes meghallgatni a pánikba torkolló kiborulását (ha erre van időnk), mert ezzel túljut a félelmén, és utána örülni tud majd az újonnan felfedezett önbizalmának, és persze a csúszdázásnak (megtörtént eset). Annyi kell „csak” ehhez, hogy mi végig szeretetteljesen, nyugodtan vele tudjunk maradni, míg ő pánikol. Közben pedig a lényünkkel azt sugározzuk, hogy „minden rendben van, biztonságban vagy, tudom, hogy előbb-utóbb sikerülni fog”.

Gyakori tapasztalat, hogy az ilyen nagy érzelmi viharok közben a gyerekek ellöknek, elküldenek minket, vagy ők maguk elviharzanak előlünk.

Ilyenkor szülőként elbizonytalanodunk, hogy akkor most hogyan tovább. Utána menjünk? De akkor az akarata ellenére cselekszünk, hisz most küldött el. Hagyjuk békén? De akkor egész délután duzzog, vagy épp három perc múlva ránk tör, és megüt minket.

Íme néhány szempont és információ, ami segíthet a dilemma feloldásában:

1. A gyerekünknek – igazából minden emberi lénynek – szüksége van arra, hogy ne legyen egyedül, amikor az érzelmei elsodorják. Mi vagyunk a horgony, ami majd neki is segít újra lehorgonyozni. Ha meg is tud nyugodni egyedül, az akkor sem szokott felszabadult, örömteli megnyugvás lenni. Az érzések már nem háborognak a lelkében, de a mélyben tovább kavarognak. (És nem baj, ha alkalmanként ez így történik.) Mert a szeretetteljes jelenlétünk hiányában a kifakadó rossz érzések helyére nem áramlik be a szeretetünk, sem az élettel kapcsolatban az a reményteli perspektíva, hogy „nem vagyok egyedül, törődnek velem”.

 

2. Amikor a gyerekünk azt kéri (kiabálja, ordítja), hogy hagyjuk békén, annak általában két oka van (ami egyszerre is igaz lehet). Egyrészt ez gyakran annak a lenyomata, ahogy őt magát bántás érte, és ez most a sírás-hiszti gyógyító folyamatának keretében felszakad belőle. Gondoljunk bele, hányszor is hallotta már akár tőlünk is a gyerekünk, hogy „most hagyj egy kicsit békén, menj el játszani” stb.

 

3. Másrészt a közelségünk és az így felébredő biztonságérzet „előcsalogatja” a fájdalmas érzéseit, amiket inkább elkerülne. Nem könnyű átélni a félelmet, a fájdalmat, és nem mindig érezzük úgy, hogy erre készen állunk. Akkor sem, ha tudjuk-érezzük, hogy ez a gyógyulás útja.

 

4. A szeretetünk elég. A lényeg a kapcsolódás. Van, hogy mi nem állunk készen arra, hogy a gyerekeink érzéseit végighallgassuk. Van, hogy ő nem áll igazából készen a lelki nagytakarításra. Van, hogy nem tudjuk, mit csináljunk. Egyik sem baj. Elég, ha szeretettel, tiszteletteljesen, a saját bizonytalanságunkat akár meg is fogalmazva kísérletezünk ezzel-azzal. Pl. mondhatjuk, hogy „úgy szeretnék segíteni, de most nem tudom pontosan, hogyan” és közben kicsit távolabbról, akár a másik szobából fel-fel vesszük a kommunikáció fonalát, jelezve, hogy mi itt vagyunk, és szeretjük őt, bárhogy is érez.

 

5. Ha azt tapasztaljuk, hogy a kívánt távolság megadása után is rosszkedvű, kötekedős, lobbanékony stb. a gyerekünk, ez egy elég biztos jele annak, hogy bizony arra lenne szüksége, hogy vele maradjunk, és tombolhasson. Akár azon, hogy miért nem megyünk ki, ha ő azt mondja. Ilyenkor maradjunk a közelében, abban a távolságban, amikor az érzései a legjobban petárdáznak, azaz úgy, ahogy igazán hevesen sír, hisztizik. Ha a sírás leáll, és helyette agresszív lesz, akkor egy kicsit menjünk távolabb, és keressük meg azt a távolságot, amikor újra tud sírni-hisztizni, anélkül, hogy bántana minket. (Ha „verekedni” akar, érdemes elolvasni a Gyerekekre hangolva kötetek „Mit tegyünk, ha agresszív a gyerekünk” című részét.)

Közben elég, ha néha-néha annyit mondunk: „nem hagylak egyedül, amikor ilyen rosszul érzed magad” vagy „sajnálom, hogy ilyen nehéz. Itt maradok veled és vigyázok rád, míg jobban leszel.” Bár ezek a szavak éppen akkor felbőszíthetik a gyerekünket, a vihar csillapodásával általában nagyon hálás lesz a kitartásunkért.

 

6. Mindig érdemes kipróbálni, hogy a nevetéssel tudjuk-e oldani a helyzet feszültségét. Pl. mikor elküld minket, vidáman hátraléphetünk egy tyúklépést és megkérdezhetjük „egy tyúklépéssel hátrébb jó lesz?”. Ha a gyerekünk arcán egy pici grimaszt is felfedezünk, érdemes ebbe az irányba tovább menni, és mókázva fellazítani a helyzetet. „Jaj, de hát ez nekem túl messze van tőled! Ne küldj el!” sápítozhatunk, miközben kitoloncolnak minket. „Muszáj megszámolnom a pormacskákat az ágy alatt, szezonjuk van”, lopózhatunk vissza valami átlátszó ürüggyel. Vagy papírt és ceruzát ragadhatunk, és szerelmes üzeneteket csúsztathatunk be a szobába az ajtó alatt.

 

7. Néha, főleg nagyobb gyerekeknél a helyzet egyfajta „hidegháborúvá” alakulhat. Ilyenkor is átalakítja a helyzetet a kitartó és tiszteletteljes közeledésünk. „Hallom, hogy kívül akarsz tudni, de nem akarlak/tudlak magadra hagyni. Most még itt maradok az ágy végében öt percet, rendben?” És közben megpróbálhatjuk finoman megmasszírozni a lábát. Vagy „rendben, kimegyek, de pár percenként bekukucskálok, és előbb-utóbb ölelést is adok”.

 

8. Gyakran azért nem tudjuk, hogyan reagáljunk ezekben a helyzetekben, mert lefagyunk az „elutasítás” hallatán. Ha a gyerekünk „menj el” kiáltása nagyon megérint minket, akkor érdemes egy másik felnőttnek erről a Páros meghallgatás keretein belül beszélnünk. Ez majd segít a helyzetet újra annak megélnünk, ami: egy kisgyerek segélykiáltásának, ahol sosem arról van szó, hogy ő tényleg el akarna minket küldeni.

 

Összefoglalva: a gyerekünknek mindig szüksége van a szeretetünkre és a támogatásunkra, amikor nehézségekkel küzd. Akkor is, ha épp az ellenkezőjét állítja.

 

Így működik a gyakorlatban

A lányom három éves kora körül elkezdett óriási ellenállást tanúsítani a lefekvés körül. Akkoriban a szüleimnél laktunk, és hol azt találta ki, hogy ő még lemegy a nagyihoz, hol azt, hogy pisilnie, innia, ennie stb. kell. Amikor megpróbáltam határt szabni, „hagyjál békén” és „menj el” felkiáltásokkal bemenekült a fürdőszobába, vagy bekuckózta magát egy asztal alá, ahonnan nem lehetett kikaparni.

Jó egy hónapig gyűrtük így egymást, és nekem már teljesen elegem lett a lányomból. Végül a Páros meghallgatás keretei között beszéltem egy másik felnőttnek arról, mennyire elegem van a gyerekemből, és hamar rájöttem, hogy ennek oka nem is az ő viselkedése, hanem az, hogy közben a nagyobb gyerekemmel meg nem tudtam úgy foglalkozni, ahogy szerettem volna, hiszen az időm elment ezeknek a helyzeteknek a nyűgös egyengetésére. Emiatt haragudtam rá igazából, és ahogy sírhattam azon, hogy mennyire hiányzik a nagyobbik gyerekem a szívemnek, el is múlt a neheztelésem.

Köszönhetően annak, hogy minderről én magam beszélni és sírni tudtam valakivel, rögtön aznap este valami új erőt éreztem magamban. Minden a forgatókönyv szerint ment, de ezúttal, amikor a lányom az asztal alá bújt, én ott maradtam, hiába követelte, hogy hagyjam békén. Rettenetesen tombolt, teljesen bedühödött, átszaladt egy másik szokásos búvóhelyére, de én oda is követtem. Mintha egy tornádót kísérgettem volna. Teljesen kiborult, csapkodott, aktívan utált, de én nem tágítottam. Tudtam, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, azért nem tud elaludni, és segíteni akartam neki.

Jó fél órát tartott, mire végül bejutottunk az ágyba, de még ott is az ágy végébe kucorodva zokogott. Aztán idővel egyre inkább hagyta, hogy meg-megérintsem. Végül még mindig sírva azt mondta: „Anya, anya! De amikor alszom, jönnek azok a dolgok… az álmok.” És tovább sírt keservesen. Akkor már a karomban.

Így derült ki, hogy végig ettől félt: rossz álmai voltak, ezért nem akart lefeküdni. Viszont ez után az eset után elmúlt a lefekvéssel szembeni ellenállása. A nagy sírás-tombolás során jó adag félelemtől megszabadult, és már nem félt lefeküdni.

Milyen szerencse, hogy volt, aki engem meghallgasson, és így lett elég erőm segíteni neki, még akkor is, ha látszólag – saját bevallása szerint – nem erre volt szüksége.

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása