| |

Játsszunk – komolyan! Irányelvek a szülő-gyerek játékokhoz

Interjú részlet Egry Zsuzsannával, a Kapcsolódó nevelés oktatójával

Schimcsig Nóra: Mi az a “játékos nevelés”?

Egry Zsuzsanna: A „játékos nevelés” annyit jelent, hogy a játékot, a játékosságot, a nevetést tudatos gyereknevelési eszközként használjuk. Például az olyan helyzetekben, amikor „hagyományosan” leszidnánk, vagy mese-megvonással reagálnánk a gyerek olyan nem kívánt viselkedésére, mint például ha húzza a testvérét, vagy nem hajlandó összeszedni a szétdobált ruháit, akkor a játékosság összekapcsoló erején keresztül oldjuk meg ezeket az eseteket.

Lehet, hogy türelmetlenségünket és kezdődő haragunkat úgy mutatjuk ki, keretezzük át, hogy elváltoztatott, játékos gonosz-banya hangon azt mondjuk: „Kezdek elbanyásodni! Tudod, mit csinálok azzal, aki piszkálódik?! Megcsócsálom a fülét!” És ha nevet, megdögönyözzük, vagy kergetni kezdjük a gyerekünk. Vagy megszemélyesítjük a zoknikat, és elhaló hangon könyörgünk a gyerekünknek: „Ó! Ó! Józsika/Gabika! ne hagyj itt heverni! Gyere értem! Hadd legyek a közeledben!” És játékosan esdekelünk, hogy végre érjen már hozzánk.

A gyerekek ezekre a játékos kezdeményezéseinkre nagyon jól szoktak reagálni, mert – a szidással és szentbeszéddel ellentétben – azt kapják meg ilyenkor, amire szükségük van ahhoz, hogy jól tudjanak működni: a figyelmünket, a szeretetünket, a velünk való kapcsolódás érzését.

Schimcsig Nóra: Milyen játékokat javasolsz a szülőknek?

Egry Zsuzsanna: A gyerekek mind tudják, mire van szükségük, mi tesz jót nekik, ezért a játékokban érdemes figyelni, mire van nekik belső késztetésük, és ebben követni őket. Szerintem az is igaz, hogy minél egyszerűbb valami, annál jobb. Ha a kisbabánk kedvenc játéka, hogy ki-be pakol a vizes lavorban, legyen ez a játék. Legyünk vele, figyeljünk rá, és ha kéri – vagy ha nem kéri, de mi kedvet érzünk hozzá – kapcsolódjunk be. Tegyük ezt úgy, hogy közben továbbra is ő irányíthassa a játékot – ez néha nehéz, mert elragadhat minket is a játék élménye.

A szaladgálás, a fogócska, a bújócska mind örökzöld klasszikusok, és nem véletlenül: teret adnak arra, hogy a kisgyerek tanulja a testét, ügyesedjen, egyre kompetensebb legyen, miközben velünk is kapcsolódik. Ráadásul közben különböző érzelmi témák megdolgozására is lehetősége van.

Ha betartjuk azt a szabályt, hogy mindig mi vagyunk az ügyetlenebbek, hagyjuk „nyerni” a gyereket, közben bosszankodunk, hogy alul maradunk, vagy elkeseredünk, hogy nem sikerül elkapnunk és megölelgetnünk őket (pedig annyira szeretnénk, ha az alvós macijaink lennének), akkor ez segít a gyerekeknek különböző félelmeik, ijedtségeik, szégyenérzetük oldásában. „Elég ügyes vagyok?” „Tényleg szeretnek engem?” „Úgy megijedek, ha mérgeskednek velem!” Ezekkel a játékokkal kinevetik magukból ezeknek a kérdéseknek a feszültségeit.

Amikor több gyerekkel játszunk együtt, tartózkodjunk a verseny jellegű játékoktól, ahol van nyertes és vesztes – hacsak nem a gyerekek játszanak a felnőttek ellen, és persze nyernek! A fogócskában ne essen ki senki, és ha szerteszét szaladnak, és kiborulnak, mert nem őket, hanem a testvérüket kergetjük, akkor például jelöljünk ki két fa között egy vonalat, amin tilos átfutni. A játék így az lesz, hogy ők megpróbálnak átszaladni, mi meg megpróbáljuk elkapni őket. Ezzel magunkat is kíméljük – nem fáradunk el olyan hamar – és őket is együttműködésre késztetjük. Amíg az egyikük incselkedik velünk, a másik gyerek szépen elslisszol mögöttünk.

Gyakran félünk a gyerekekkel vadabb módon hancúrozni, birkózni, dulakodni, mert attól tartunk, hogy ettől még jobban bedurvulnak majd – ami gyakran meg is történik. Ám ezek a játékok nagyon hasznosak, amennyiben ellenünk küzdenek, vagy a gyerekek közötti játék során mi felnőttek odafigyelünk arra, hogy mindenki biztonságban legyen. Mára már kutatások is bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akiknek lehetőségük van ilyen módon játszani, szinte minden területen – értelmileg, érzelmileg, szociálisan – a társaik előtt tartanak.

Így hát játsszunk bátran olyanokat, hogy a gyerekeknek le kell tepernie minket, vagy el kell lopják a lábunkról a cipőt, a zoknit, vagy csak egyszerűen el kell érniük valahova mögöttünk, miközben mi akadályozzuk őket. Furán hangozhat, de ilyenkor az intelligenciájukat fejlesztjük!

Mi felnőttek általában rögtön előállunk a szörny témával – ha a gyerekünk azt kéri, persze legyünk szörnyek, de közben figyeljünk arra, hogy ügyetlen, nagyhangú, de erősen bénázó példányok legyünk. Ha viszont nem a gyerekünk kéri a szörny-dolgot – és a kicsiknek ez még ritkán szokott téma lenni – akkor a fogócskánál fordítsuk ezt át amolyan „szeretet-játékba”, ahol mi szaladunk a gyerek után, és közben kedvesen azt kiabáljuk: „Gyere ide! Hadd öleljelek meg!”

Általános szabály, hogy figyeljük, min nevet a gyerek, és abból csináljunk még többet. A fenti játékok mindegyikében ott van a szerepcsere eleme: most mi vagyunk, akik botladozunk, mi vagyunk, akik szaladunk utána, hogy legyen velünk, mi vagyunk, akiket kicseleznek, legyőznek, akinek az akarata nem érvényesül. Minél többször játszunk ilyeneket, annál könnyebb egy kisgyereknek együtt élni azzal, hogy a játékon kívül ez nem így van.

Ráadásul az ilyen játékok olyan erős köteléket szőnek szülő és gyerek között, aminek köszönhetően sokkal kevesebbet kell „nevelni”, mert a gyerekünk örül, ha együttműködhet velünk.

A durvaság egy részét – amíg az nem jelent bántást senkinek – bátran megengedhetjük. Ahogy nekünk, a gyerekeknek is sokat segít, ha kiengedhetik a gőzt. Fontos, hogy mi ilyenkor jelen vagyunk, gondoskodunk a biztonságról. Ha véletlenül kisebb sérülés történik, és a gyerek sír, együttérzőn meghallgatjuk, de nem akarjuk megoldani a problémát, hanem hagyjuk, hogy kijöjjenek a könnyek. Mikor a sírásnak vége, a gyerekünk valószínűleg ott fogja folytatni, ahol abbahagyta, de már egy plusz tudással arról, mi nem működött, és arról is, hogy lám, ő ezt kibírja!

Ahhoz, hogy egy gyerekből kitartó, ellenálló, a nehézségeken túllépni képes felnőtt legyen, sok-sok olyan lehetőség kell, amikor megtapasztalhatja saját testi képességeit, erejét, és kell sok olyan alkalom is, amikor a dolgok balul sülnek el, ezen elkeseredhetünk, és utána megtapasztalhatjuk: a világ mégis rendben van, nem törtünk össze, fel tudunk állni – szó szerint, és képletesen is.

Lehet, hogy nincs kedvünk ilyeneket játszani: talán régi tapasztalataink miatt, talán azért, mert annyira el vagyunk fáradva a mindennapok terheitől. Ám ha egy picit erőt veszünk magunkon, általában azt fogjuk tapasztalni, hogy mi is új életre kelünk azáltal, hogy játszhatunk. És ha nem így érzünk, akkor sincs velünk baj. Viszont érdemes egy másik felnőttel beszélnünk arról, milyen nekünk játszani, mit érzünk, mitől félünk. Kiszellőztetni azokat az érzéseket, amik hátráltatnak abban, hogy felszabaduljanak a játékhoz szükséges erőforrásaink.

Ha csak 5 percet hajlandóak vagyunk olyan módon játszani a gyerekünkkel, ahogy azt ő szeretné, ahogy az neki jó, az egy nagyon erős üzenet számára a mi szeretetünkről, elfogadásunkról, és arról, hogy mellette állunk. Ezzel tárva-nyitva tudjuk tartani kettőnk között a szeretet kapuit.

Utószó a cikkben írottakhoz

Amikor ezeket a gondolatokat megosztjuk, gyakran halljuk azt a kérdést: “De ha így játsszunk, akkor nem lesz az, hogy majd nem akarják abbahagyni?”, vagy azt, hogy “de ha játékosan reagálok le helyzeteket, akkor nem fog csak azért rosszat csinálni a gyerek, hogy játsszunk?”

A válasz mindkét kérdésre: De, igen! De ez nem baj!

Épp azért nem akarják majd abbahagyni, mert végre olyasmit kapnak tőlünk, amire igazán és igazából szükségünk van: a szeretetünket, a figyelmünket, jókedvű, vidám önmagunkat. Ebből a gyerekeknek szinte sosem elég.

Ám az, hogy ők nem akarják majd abbahagyni, nem jelenti azt, hogy mi – ha annak jött el az ideje, mert vacsorát kell főzni, vagy át kell pelenkázni a kistesót – ne mondhatnánk azt, hogy “Kicsim, én is imádok veled ilyet játszani. Most … kell csinálnom. Később/holnap újra játszunk majd ilyet.”

Ilyenkor a gyerek várhatóan kiborulnak – és EZ JÓ! Ilyenkor – mert a játékos együttléttől eléggé biztonságban érzik magukat – kibuknak belőlük azok a rossz érzések, amiktől amúgy nem tudnak jól működni: amitől háborúznak a testvérükkel, mindennek ellenszegülnek, és a harmadik mese után is újabbat akarnak. Ilyenkor érdemes velük maradni, együttérzően végighallgatni a sírásuk, a hisztijük. Utána általában egy nagyon derűs gyereket kapunk kitartásunk és elkötelezettségünk jutalmaként.

Ami fontos, hogy mielőtt a játéknak véget vetünk: adjunk magunkból bőven. Adjunk a játéknak 5-10 percet, és amennyire tőlünk telik, mi is merüljünk bele. A kapcsolódás és biztonság érzése, ami így kialakul, megkönnyíti majd a gyerekünknek, hogy elfogadja, hogy most ennek a játéknak vége.

Egy másik jól működő dolog, amit rengeteg család követ, ha ezeknek a hancúrozós, de akár más játékoknak is hagyományokat teremtünk. Bírkózzunk minden este, játsszunk Monopolyt (ahol a gyerekek nyernek, mi meg csak ámulunk és bosszankodunk, hogy nekünk miért nem megy a játék) vasárnap délutánonként. Így a gyerek tudják, számíthatnak erre a fajta feltöltődésre. (Ettől a kiborulós rész – ha arra van szükségük, hogy kiadják a feszültséget, – ugyanúgy meg fog történni!) Ha elégszer kapcsolódunk velük ilyen módon – és nem csak akkor, ha már tilosban járnak – elkerülhetjük azt is, hogy csak azért csináljon X vagy Z tiltott dolgot, hogy végre így lehessen együtt velünk.

Legvégül: mi szülők annyira túl vagyunk terhelve, hogy gyakran legkevésbé játszani van kedvünk. Ráadásul sokunkkal soha senki nem játszott így (a mi szüleink is valószínűleg le voltak terhelve), és ezért ezt mi idegen pályának élhetjük meg. A játékosság, az örömteli és nevetős együttlétekre való igény és képesség velünk született tulajdonságok. Mindannyiunkban ott van! Ha most épp még ezt nem érezzük magunkra igaznak, sebaj. Beszéljünk ezekről az érzéseinkről egy másik felnőttnek, aki közbekérdezés és tanácsadás nélkül meghallgat. Ha nem is leszünk egyből Hofi Gézák, annyi energiánk azért fel fog szabadulni, hogy legalább megpróbálkozzunk ezzel. A gyerekeink öröme pedig majd újabb energiával szolgál, és megerősít minket abban, hogy jó úton járunk.