Miért NE csiklandozzuk a gyerekeket?9 perc olvasási idő

Mi szülők, akkor vagyunk a legboldogabbak, amikor a gyerekeinket boldognak látjuk. Mikor halljuk a kacagásuk, és pajkos fényt látunk csillogni a szemükben.

Ezért rengeteg mindenre készek vagyunk: ha kell, fejünkre húzzuk a pelenkát, velük dobáljuk a zöldborsót, vagy megfájdítjuk a térdünket, mikor négykézláb a padlón csúszunk, miközben ők a hátunkon lovagolnak.

A nevetés előidézésének egyik bevett és elterjedt módja, hogy csiklandozzuk őket. Gyakran minket is így nevettettek a szüleink, és ezért mi is ehhez a módszerhez folyamodunk, hogy a kacagásuk előcsaljuk. A csiklandozás közben közeli testi kontaktusban is vagyunk, ami nekik is, nekünk is nagy örömöt okoz. A siker pedig biztos: csiklandozunk, és ők nevetnek.

Ám a csiklandozás kétélű fegyver: előcsalja a nevetést, de gyakran ezzel együtt sok-sok rossz érzést is okoz. Legtöbbünk emlékszik olyan alkalmakra gyerekkorunkból, amikor a csiklandozás egyáltalán nem esett jól. Igen, nevettünk, de ez nem jóleső nevetés volt. Nevettünk, mert nem tehettünk mást. A csiklandozás ingerére a testünk nevetéssel válaszolt, de közben azt kívántuk: bárcsak abbahagynák, ez túl sok! De mert nem tudtuk abbahagyni a nevetést, a felnőttek nem vették komolyan a tiltakozásunk. Az erőnk, a testünk feletti hatalmunk és befolyásunk érzése pedig kicsit – vagy alaposan – megcsorbult.

A csiklandozás által kiváltott nevetés egy testi reakció, ami fölött nincs uralmunk. Olyan, mint amikor tüsszentenünk kell: nem tudjuk megakadályozni. Szüleink, rokonaink, abbéli jó szándékukban, hogy minket nevetni halljanak, akkor is gyakran folyatták a csiklandozást, amikor az nekünk egyáltalán nem volt jó. Elvesztettük az irányításunk a helyzet felett, kiszolgáltatottak voltunk, dühösek, és utálhattuk, hogy nem értik meg, hogy ez nem jó nekünk.

Ám ha ez volt az egyetlen módja annak, hogy együtt nevettünk a szüleinkkel, akkor gyakran úgy döntöttünk: rendben, legyen, csak érezzük szüleink szeretetét, figyelmét, közelségét! Eközben jó adag feszültséget, a tehetetlenség miatti dühöt voltunk kénytelenek lenyelni.

Ezzel ugyanígy vannak gyerekeink is. Ha kettőnk között ez az általános módja az együtt nevetésnek, akkor úgy tűnhet, szeretik, ha csiklandozzuk őket, esetleg ők maguk kérik. Ám gyakran azt tapasztaljuk, hogy egy ilyen játék után, „elvadulnak”, bántják a testvérüket, nem tudnak a szemünkbe nézni. Ez mind annak a jele, hogy valami nincs rendben, rossz érzéseken üldögélnek.

Ezért, ha már csiklandoztuk őket, érdemes a csiklandozós együttlétek forgatókönyvét kicsit átírni, úgy hogy a helyzet feletti irányítás visszakerüljön a gyerekhez, és a csiklandozás csak úgy, annyit, és akkor történjen, ahogy az neki jó. Elég annyit tennünk, hogy az ujjunkkal, amelyikkel eddig rögtön meg is érintettük őt, most csak közelítünk, sejtetjük, hogy meg fogjuk csiklandozni, de igazából nem érünk hozzá.

A gyerekek már ettől nagy kacagásban törnek ki: ezzel a kacagással oldják annak a helyzetnek feszültségét, hogy olyasmi fog velük történni, aminek nem lesznek teljesen urai. Ha ezt a folyamatot ők irányíthatják, akkor ettől erősödnek, ellenállóbbak lesznek, és arra készítik fel magukat, hogy más helyzetekben, ahol szintén nem teljesen urai a történéseknek, megállják a helyüket. Ám ehhez az kell, hogy itt, a játékban ők irányíthassanak, és úgy, olyan tempóban adagolhassák rajtunk keresztül a „váratlant” és a „félnivalót”, ami nekik a legmegfelelőbb.

Tegyünk úgy, mintha meg akarnánk csiklandozni őket, de igazából ne érjünk hozzájuk, csak ismételjük ezt annyiszor, ahányszor csak nevetnek rajta. Ha mégis kérik, hogy érintsük meg őket, az érintésünk legyen nagyon finom, és figyeljük a reakciójukat. Amint azt látjuk – vagy halljuk, mert a gyerek ki is fejezi, – hogy ez sok, vonuljunk vissza. Ha a gyerekünk már megélte, hogy a csiklandozás során tehetetlen, akkor ez a fajta játék nagyon gyógyító lesz neki. Ahogy akkor is, ha más helyzetek kapcsán tehetetlennek érezte magát. Ilyen módon visszanyeri a helyzet irányítása feletti bizalmát és képességét, és kikacagja magából a felgyűlt félelmeket. (Amit gyakran egy kiadós sírás követ, amit szintén nagyon érdemes „végigböjtölnünk”, lsd. a hisztiről, sírásról szóló cikkeinket).

Ám legjobb, ha el sem kezdjük a csiklandozást. A nevetés, az együtt nevetés valóban a legjobb „cementelő anyag” egy kapcsolatban, és gyerekeinknek és nekünk is nagy szükségünk van rá, hogy ilyen közös élményeink legyenek. Ez építi közöttünk a bizalmat, és ezek azok a pillanatok, amikor úgy érezzük, minden jól van, jó szülők vagyunk. Sok-sok ilyen pillanatra van szükségünk ahhoz, hogy a stresszes mindennapokban gyakran felbukkanó más irányú érzéseinket ellentételezzék.

Ezért a Kapcsolódó Nevelésben van egy olyan eszköz, amit úgy hívunk, a Nevetés meghallgatása. Ennek lényege, hogy „követjük a kuncogást”, azaz azt csináljuk, ismételjük újra és újra, amin a gyerekünk nevet. Ha azt vesszük észre, hogy nevet, amikor ügyetlenkedünk, és elbotlunk egy kőben, akkor újra úgy teszünk, mintha elbotlottunk volna. Ha nevet azon, hogy fancsali képet vágunk, mert túl sok citrom került a teánkba, akkor újra kortyolunk, és még fancsalibb képet vágunk. Ha nevetve elszalad, amikor megpróbáljuk ágyba dugni, akkor mókásan dohogva – ha épp ezen nevet – kergetőzünk vele pár percet.

A nevetéssel oldjuk az adott helyzet, vagy valami régi történet feszültségét, félelmét, szégyenérzetét. A gyerekek a legtöbb olyan helyzeten nevetnek, ahol megfordulnak a hatalmi viszonyok: amikor mi vagyunk azoknak az érzéseknek és helyzeteknek az elszenvedői, amelyek bennük félelmet, szégyenérzetet keltettek. Nevetnek, ha ők adnak nekünk oltást, és mi kétségbeesve tiltakozunk. Nevetnek, ha ugrabugrálva kiabáljuk, „jaj, bepisilek, jaj bepisilek”. Ha – amikor ők át akarnak menni a másik szobába – mi azt kiabáljuk „ne menj el!”, és akkor is, ha – amikor nem hagynak minket a számítógépen dolgozni – tettetett frusztrációval, játékosan azt dörmögjük újra és újra: „hát ilyet, hát valaki nem hagy dolgozni!”. Kikacagják magukból az oltás, a bepisilés, az elválás, a haragunk miatti félelmeket. Közben pedig szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat.

Végül egy történet a csiklandozásról:

„A 6 éves lányunkat gyakran csiklandozta a férjem, annak ellenére, hogy kértem, ne tegye. Igazából ez volt az egyetlen módja annak, hogy igazán közel legyenek egymáshoz, és együtt nevessenek. A férjem így mutatta ki a törődését, a lányom pedig – ha más lehetősége nem volt rá – így itta azt magába. Hiába mondtam, hogy ez igazából nem jó neki, a férjem mindig azt válaszolta, hogy „de hát ő kéri”, és hogy „ne szólj bele a kapcsolatunkba”.

Aztán egyszer, amikor a lányommal Gyerekidőt tartottunk – olyan időt, amikor övé az irányítás, és azt csinálunk, amit ő akar, – csiklandozósat akart játszani: úgy, hogy ő csiklandoz engem. Én nem nagyon szeretem a csiklandozást, de mert ez az ő ideje volt, igent mondtam.

Rám vetette magát, és teljes erejéből csiklandozni kezdett, fúrta az oldalamba, hasamba, hónom alá a kis ujjait. Kértem, hogy csinálja finomabban, de képtelen volt rá. Vadul döfködött az ujjaival, és hozzá hisztérikusan nevetett. Magamra akartam húzni egy pokrócot, hogy csillapítva érjen hozzám az inger, de nem akarta engedni. Azt akarta, hogy viseljem el mindezt úgy, ahogy ő kitalálta. Egy darabig bírtam, de aztán arra gondoltam – Gyerekidő vagy nem, ideje határt szabni. „Drágám! Ez nem jó nekem! Ezt nem folytatjuk. Találj ki mást!” – mondtam neki kedvesen. „De apa is így csinálja!” – kiabálta. „És te szereted?” – kérdeztem. „Igen!” – kiáltotta vadul, és megint rám akarta vetni magát. Eltartottam magamtól, mire nagyon dühös lett. Bántani akart, csépelt a kezével, megpróbált megrúgni, én meg a takarók segítségével biztonságos körülményeket teremtettem. Vártam, mikor, és mi lesz a vége. Jó darabig dühöngött így. „Akkor is csinálom!” – hajtogatta. Aztán alábbhagyott a hév, és az egyik kedvenc játékát kérte, azt, amikor én vagyok a kutya, ő felül a hátamra, és én értetlenül állok a dolog előtt, hogy hirtelen milyen csomag került rám. Nagyokat nevetett.

Aznap este elmeséltem ezt az epizódot a férjemnek. Végre vette a lapot. Azóta is sokat játszanak csiklandozósat, de bevezettek két kulcsszót. Az „alma” azt jelenti, „kezdheted”, a „banán” pedig azt, hogy „állj le”. A férjem többé-kevésbe figyelembe veszi ezeket, és azóta a lányom is csak nagyon ritkán akar csiklandozni engem. Már nincs benne (annyi?) rossz érzés a helyzettel kapcsolatban, hogy ki kellene dolgoznia magából.”

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása