Nyílt levél Anyák napjára

Kedves Maiszülők, azoknak a sokat emlegetett maigyerekeknek, igen, azoknak a képernyőfüggő, cukorfüggő, hiperaktív, figyelemzavaros, elkényeztetett, határokat nem ismerő mai gyerekeknek a szülei! Amit mondani szeretnék Nektek: csodásak vagytok! Balogh Fruzsi írása.

De tényleg, nézz magadra, mennyire szuper vagy már! Mekkora a teherbírásod, mennyire a szíveden viseled a gyerekeid sorsát, mennyire fáradhatatlanul küzdesz a mindennapokkal! Le a kalappal! Csak mész, és mész, és lenyeled a bűntudatkeltő másik nyílt leveleket, és osztasz-szorzol, hogy Rád vonatkozik-e, és próbálkozol, próbálkozol ezerféleképpen, de ami a lényeg: tele vagy szeretettel! Jót akarsz, mit jót, a legjobbat! Erőn felül, bármi áron!

Naszóval most képzeld el, hogy leveszem a virtuális kalapom, megemelem előtted, meghajolok. Klassz vagy. Tudom, hogy rohadt nehéz, hidd el, tudom. Tudom, hogy elveszel az információtengerben, hogy most akkor babakocsi vagy hordozó, hogy titokban lehet-e vele aludni vagy sehogy sem, hogy határok, mennyi határ, és hogyan, kiabálás nélkül, vagy az is kell, hogy hallgass-e a védőnőre, a gyerekorvosra, az anyádra, az anyósodra, a szomszédra, a gyakorikérdésekponthura.

Tudom, hogy számolgatsz, kijön-e a bébiőr meg légzésfigyelő, és tudom, hogy aggódsz, hallani akarod, hogy levegőt vesz, de persze “eztengeddel” és ne féltsd túl. Tudom, hogy rohannál haza, és sok a munka, és olyan fájdalmasan kevés az a fürdetés. Tudom, hogy inkább Te is nézegetnél katicabogarat a fűben, ha nem fájna már a derekad, nem várna még meló után a mosás, nem lett volna hülye a főnök. Tudom, hogy nem kellenek cikkek, hogy megtudd, jó összebújni vasárnap reggel, és párnacsatázni, meg kirándulni menni, és én sem tudom, mikor menjél akkor bevásárolni, mikor porszívózzál ki, meg mikor aludd ki magad, én sem tudom.
Tudom, hogy rohadt nehéz, és nagyon egyedül vagy. Nincs, akinek kisírd magad a vállán. Ott az a kis csoda melletted, Téged követel, folyton, hova lett az életed. Hogy ő a mindened, hogy a szeretet szó kevés, és mégis hogy lehet ilyen sokat kérni, lerágja rólad a húst, mindent adsz, amit már nem bírsz, azt is, és az se elég. Egyedül vagy, vagyunk, tudom. Sajnálom. Sajnálom, hogy ilyen nehéznek kell lennie. Veledérzek. Hogy még az a bizonyos falu hiányzik, és talán még jobban menne. Talán nem kéne belehalnod.

Meg a maigyerekeknek sem kéne. Nem lenne csendes tragédia. Nem kellene suttogni meg dánul nevelni meg vekerdyn élni, csak odahajtani a fejünket egymás vállára. Sírni. Nevetni. Játszani. Azt hallani: nyugodtan ülj le, idd meg a kávédat. Nem csak egyszer. Minden nap nevetni. Sokan, együtt, tizedennyi melóval, valami egyszerűbb életben.

Kedves Maiszülők! Tudjátok, mi a csoda? Hogy mindezek ellenére ilyen jól nyomjátok! Boldog Anyák napját!