Hónapok óta küzdünk azzal, hogy a két és fél éves kisfiunk nem hajlandó semmit az apjával megcsinálni, még a legapróbb dolgokat is “csak anya”. Rendszeresen előfordult, hogy ingerlékeny lett, amikor az apja hazajött a munkából, csapkodta őt, vagy kiabált, hogy “apa ne jöjjön haza”.
Nemrég a párommal elolvastunk egy cikket a Hand-in-Hand Parenting oldalon erről a témáról, és tudtuk, hogy ilyenkor újraéli a tőle való mindennapi elszakadás élményét. Azt is megértettük, hogy arra van szüksége, hogy ezt a rossz érzést kisírhassa, kitombolhassa magából apának.
Egyik hétvégén, amikor Bende a kezemet fogva kinyomta a kakit a pelusába, megkértem a férjemet, hogy vigye ki a fürdőszobába popsit mosni. A gyerek üvölteni kezdett, hogy ne apa vigyen ki, anya mossa ki. A férjem nagy levegőt vett, felemelte, bevitte a fürdőszobába a kapálózó gyereket, becsukta az ajtót, és békés, szeretetteljes hangon azt mondta neki: “kicsim, anya most elfoglalt, most apa mossa meg a popsidat”.
Mialatt a kisfiunk hosszasan sírt és verte az ajtót, a párom vele maradt, próbálta körülvenni őt a karjával, és közben mondogatta neki: “tudom, hogy nagyon szereted anyát, de apa is nagyon szeret téged, itt vagyok veled”. Legalább háromnegyed órát sírt, mire sikerült összeölelkezniük, és megszabadítani őt a kakis pelustól.
Ez az egy alkalom máris nagyon sokat számított, hetekre megoldotta ezt a problémát, utána legalább két hétig minden egyes nap örömmel fogadta őt, amikor hazaért a munkából. Azóta egyrészt a férjem is figyel rá, hogy minél több közös játékra kerüljön sor, másrészt már ő is tudja és érti, hogy időről-időre kell egy nagy kiborulás, amikor a kisfia neki önti ki a szívét, neki mondja el a tőle való gyakori elszakadás fájdalmát.