Egyik nap el kellett menjek bevásárolni, és gondoltam magammal viszem őt is, hátha tudunk egy kicsit beszélgetni, kapcsolódni. Tudtam, hogy van esély kiborulásra, de fel voltam készülve rá.
Beszélgettünk az odaúton, rászántuk az időt, hogy Zsófi nézelődős tempójában haladjunk. A bevásárlás után elmentünk egy bizsubolt előtt és be akart menni. Megbeszéltük, hogy nem veszünk semmit, de bemehetünk szétnézni. Tényleg sok szépség volt, alig győztük nézegetni, és az egyik mesemárka hősével díszített sorozatért teljesen odavolt. Kezdődött a kérlelés, hogy légyszi-légyszi vegyünk ezt, azt meg amazt. Tudtam, hogy most határt kell szabni.
Megbeszéltük, hogy kiválaszthat egyet, és majd legközelebb megkapja. De nem is tudott egyet kiválasztani, neki nem volt elég egy, rögtön hármat, de leginkább hatot szeretett volna. Végül már semmi sem volt jó, és mondtam, hogy akkor most kimegyünk. A bevásárlóközpont előtt sikerült elengednie magát, és kiszakadt belőle a világfájdalom. Csapkodott, rúgdosott, a fejemhez vágott mindent, sírt és kiabált.
Türelmesen, szeretettel meghallgattam – bár nem volt könnyű ott a tömegben, az emberek figyelme közepén, és általában nem is viselem jól az az ilyen helyzeteket, de most nem ért váratlanul, készültem rá, így könnyebb volt. Ahogy csitult, közeledtem felé, néha már kért ölelést, majd újabb és újabb sírásrohamok és fenyegetések (“nem játszom soha többé veled”) szakadtak ki belőle.
Végül leültünk egy padra, még ölelgettük egymást, megterveztük, hogy milyen hajpántot veszünk legközelebb együtt, és kézenfogva, nevetgélve hazamentünk.