Valahogy nálunk az a felállás alakult ki, hogy én többet foglalkozom a lányunkkal (3,5), az apjuk pedig a fiunkkal (6), Villő sokkal intenzívebben követeli a figyelmemet, mint Lőrinc, pedig nyilván neki is szüksége lenne rá. Éppen ezért örültem, amikor egyik este egy könyvvel az ölembe telepedett. Ez viszont nem tetszett Villőnek, ő is az ölembe akart ülni. Ez Lőrincnek rendben is lett volna, de Villő azt akarta, hogy a bátyja ne legyen ott, csak ő. Nem akartam, hogy Lőrinc megint lemondjon arról, hogy velem legyen, és én sem akartam lemondani erről, úgyhogy az apjuk segítségét kértem, foglalkozzon kicsit Villővel. Tudtam, hogy sírni fog, de azt is tudtam, hogy ez most segíteni fog. Ő az ölébe vette a síró kislányunkat, és időnként megkérdezte, hogy akar-e Lőrinc mellé ülni. Sírt egy darabig, majd egy idő után még mindig kicsit hüppögve elfogadta a helyzetet. Majd bekapcsolódott ő is a könyv nézegetésébe, állatokról szóló leírások voltak benne. Lőrincet leginkább az érdekelte, hogy milyen hosszú az állatok farka, és meg kellett mutatnom a kezemmel, hogy az kb. mekkora. Amikor számára meglepő méretet mutattam, nevetve-meglepetten felkiáltott: Nem mondod! Ezt Villő is átvette és mindketten jókat nevetgéltek rajta egyetértésben. Majd megunták, el akartak menni, de nem engedtem őket, ragaszkodtam hozzájuk, felváltva kergettem őket és ültettem vissza őket az ölembe. Lőrinc aztán ott is maradt, még egy darabig “babáztam” vele, majd mondott nekem egy mesét. Villő pedig ment a dolgára, most már neki is rendben volt ez így. Másnap délelőtt pedig órákig játszottak együtt valami szerepjátékot (rendszeresen szoktak, de sokkal hamarabb szokott a dolog valami nézeteltérésbe torkollni) – ebben a pillanatban is még éppen játszanak, ezért tudtam megírni ezt a történetet 😉
Dóri