• Skip to primary navigation
  • Skip to main content
  • Skip to primary sidebar
  • Skip to footer

Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

  • Rólunk
    • Köszöntő
    • A Kapcsolódó nevelésről
    • Oktatóink
    • Akik még a szekeret tolják…
    • Rólunk mondták
    • Egyesület
    • Tegyünk együtt
    • Erasmus+ 2018
    • Erasmus+ 2019
  • Tanfolyam
    • 1 alkalmas
    • 3 alkalmas
    • 6 alkalmas
  • Tippeink
    • 5 egyszerű eszköz
    • Cikkek
    • Kiadványok
    • Hallgasd meg! rendelése
    • Máshol megjelent cikkeink
  • Adományozz!
    • Adományok
    • 1%
  • Kapcsolat
  • Blog
  • Kapcsolódó Klub
  • Naptár

sírás és hiszti meghallgatása

Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története

Lőrincz Éva | 2019. február 22. |

Lányomnak még 2 hónapja volt, hogy betöltse a 3. életévét, én pedig azt tervezgettem, hogy elmennék Bukarestbe 3 napra, a Kapcsolódó Nevelés nemzetközi szervezetének európai regionális elvonulására más, a módszer iránt „elkötelezett” szülővel. Vívódtam, hogy az összesen 4 nap 3 éjszaka…. és mi lesz Klárival, sosem voltunk még ennyit távol egymástól, de úgy döntöttem, ez nekem nagyon jó lesz, és majd Klári is „megbocsát”

Akkor már másfél éve neveltem egyedül, de édesapjával megegyeztünk jó előre, hogy ezen a hétvégén ő lesz vele, hiszen hozzá kötődik utánam a legszorosabban.

Édesapja 3 napot vele tudott lenni hétfőig, én pedig kedden késő délelőtt értem az apai nagyszülőkhöz Klárit felvenni, nagyon izgatottan- úgy véltem feltöltődve és felkészülten mindenféle érzelmi viharra, amit első hosszabb elszakadásunk eredményez majd.

Esett az eső, és ahogy megálltam a nagyszülők kapuja előtt, kiszálltam a kocsiból, láttam is már Klárit közeledni nagypapával az udvaron keresztül, és azt is, hogy lányom vonakodva, húzódzkodva jön, papai biztatásra. Nagy szeretettel kezdtem el szólongatni, köszönteni, lánykám egyre visszautasítóbb lett, és mire kiértek az utcára, már látni sem akart. Leguggoltam hozzá, nagyon kedvesen szólongattam, közeledtem, de ő egyre bújt a nagypapához. Tovább közeledtem, hogy szemkontaktust tudjak vele felvenni, majd közölte már sírva, hogy marad a nagyszülőknél.

Egy jó 8-9 percig tudtam is tartani a hitem, hogy ez csak a távollétem miatt van, Klári egyre hevesebben tiltakozott, hogy nem jön velem, és le akarta magát dobni a földre a sárba. Itt kezdett elhagyni az „önbizalmam”, igyekeztem tartani Klárit, hogy egyikőnk se landoljon a sárban, plusz egyre erősebben éreztem, nagypapa szikár hallgatásában saját „kínlódását” a helyzetet illetően. Próbáltuk betenni a kocsiba, de annyira hevesen kapálódzott, hogy elsőre nem ment. Egyre szörnyűbb lett az egész, Klári hajtogatta, hogy nem jön velem sehova és itt akar maradni….Annyit sikerült mondanom a papának, hogy „Ez normális ilyenkor, sajnálom”, de közben arra gondoltam, hogy rettenetes anya vagyok, hiszen nem akar velem hazajönni, és biztos azért is, mert egyedül vagyok vele, és lám, milyen jól megvolt a nagyszülői párosnál is a családi fészekben. (Ez utóbbi egyébként remek Páros meghallgatás téma- saját feldolgozatlan érzelmeink). Másodjára betettük valahogyan a kocsiba, picit nagypapa is beszállt vele, de bekapcsolni nem tudtuk, annyira „dühöngött”, csak harmadik próbálkozásra. Ez a mutatvány, kb bő 20 percet vehetett igénybe, de egy évezrednek tűnt, valamennyire megkönnyebbültem – hogy legalább már az autóban van- a még mindig ordibáló 3 évesemmel hátul, és arra gondoltam, h most óvatosan, szépen hazavezetek a forgalommentes úton. Közben azt mantráztam, hogy „figyelj a lámpákra, gyalogosokra” stb. Klári csak tovább „tajtékzott” hátul, annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy „Nagyon sajnálom szívem, nem sokára hazaérünk” (abban biztos voltam, hogy így nem tudunk felmenni a lakásba, és meg kell várni a kocsiban, amíg elmúlik a „vihar”) Leparkoltam a házunk előtt, még sírt kitartóan, de a dühe csillapodott. Úgy éreztem, hiába gyakorlom én ezt az egészet már két éve, muszáj felhívnom a meghallgató páromat, hogy mondja el egy mondatban, hogy ez „normális” és minden rendben van. Hívtam, de nem értem el, írtam neki gyorsan 2 sort, hogy mi történt, közben szálltam ki a kocsiból, hogy hátra üljek Klárihoz, amíg lecsillapodik, és eszembe jutott egy másik egyesületis anyuka, akit elértem. 3 mondatban ecseteltem, hogy mi történt, és hogy „darabkáimban” vagyok, ő nyugtázta, és szintén kb 3 mondatban elmondta, hogy az ő egyik gyermeke rendszeresen ezt csinálja, amikor hazahozza a nagyszülőktől, csak már lakásajtón belül. Hálás voltam, h egy felnőttel tudtam beszélni pár percet, ültem Klári mellett hátul, mondtam neki, hogy „Itt vagyok már kicsikém”…. Ő lassan abbahagyta a sírást, majd megszólalt, és a lehető legtermészetesebben azt mondta: „Anya, jót sírtam.”

Klári mondata annyira szürreálisan hatott rám, hogy bizony a Mester és Margaritából ugrott be a Berlioz-os jelenet, úgy éreztem, mintha most esne le a fejem a helyéről –szerencsére nem villamos által- és gurulna ki a csukott ajtón keresztül az autóból- mert egyszerre volt nagyon mulatságos, nagyon magától értetődő Klári mondata, ugyanakkor annyi energiámba telt az elmúlt 40 perc menedzselése, hogy le voltam taglózva. Felnevettem, nyugtáztam a lányom közlését, és szépen felmentünk a lakásba, teafőzés, közös játék következett. Nagyon hálás voltam, hogy akadt egy valaki a telefon végen, aki most kivételesen nem „meghallgatott”, hanem azt, mondta, hogy „Ez ok”. Mert egyébként, tudom, hogy nagyon is az.

A sírás és a hiszti meghallgatása

Elesik, oviba kell menni, eltörik a kezében a banán, lefröcsköli magát, elveszi a játékot a tesó, összedől a legótorony – milliónyi olyan komoly és bagatellnek tűnő, kicsi és nagy, testi és lelki sérülés éri a gyermekünket nap mint nap, amire sírással (vagy nyafogással, hisztivel) reagál.

Ez szülőként megijeszthet, elszomoríthat vagy felbosszanthat minket, és sokszor érezhetjük magunkat tanácstalannak.

Van azonban egy egyszerű módja annak, hogy ezekben a helyzetekben segítsünk gyermekünknek: ha ilyenkor mindenféle beavatkozás nélkül meghallgatjuk gyermekünk sírását, és egyszerűen vele maradunk egészen addig, amíg ő maga abbahagyja a sírást. Így segítünk neki megszabadulni az őt nyugtalanító érzésektől.

A sírás ugyanis gyógyír a fájdalomra!

Azzal, hogy meghallgatjuk a sírásukat, lehetőséget adunk a gyerekeknek arra, hogy a rossz érzéseikből megerősödött önbizalommal kerüljenek ki. A sírás és hiszti meghallgatásának eszköze azon alapszik, hogy a sírás valójában egy természetes, velünk született stresszoldó folyamat, aminek a segítségével megszabadulunk a negatív érzésektől és a feszültségtől. Ha ilyenkor gyerekünk mellett maradunk, nem kell egyedül lennie akkor, amikor a legrosszabbul érzi magát a világban.

A sírás meghallgatása során a szülő kapcsolódást ajánl, míg a gyermek lehetőséget kap az érzései kifejezésére. A szülő közelsége és melegsége segíti őt abban, hogy a saját nehéz érzéseinek gyógyítására koncentrálhasson. Ilyenkor nincs más dolgunk, csak benne maradni a sírást kiváltó helyzetben, melegséggel és figyelemmel fordulni gyermekünk felé, és hallgatni.

Mire figyeljünk a sírás meghallgatásakor?

  • Próbáljunk közel menni gyermekünkhöz, ha engedi, fogjuk meg a kezét vagy vegyük fel valahogyan a testkontaktust és ajánljunk neki szemkontaktust. Lehet, hogy ilyenkor nem néz majd ránk, vagy nem akar a közelünkben maradni, de mi mindenképp biztosítsuk őt róla, hogy közel akarunk maradni hozzájuk és figyelünk.
  • Helyezzük őt és magunkat biztonságba: gyengéden akadályozzuk meg, hogy bántson minket vagy magát.
  • Ne próbáljunk meg érvelni vagy logikusan megmagyarázni a helyzetet, ilyenkor nem tudnak gondolkodni (a gyerekek sokszor nevetségesnek tűnő dolgokon sírnak, olyankor tektinsük azt egyfajta ürügynek).
  • Mondhatunk néhány támogató mondatot (olyasmit, mint “Tudom, hogy nehéz.” vagy “Itt vagyok veled.”), de alapvetően igyekezzük a sírást monológnak tekinteni, amit nem kell félbeszakítanunk.
  • Magáról a sírásról sem kell szót ejtenünk: kár olyasmit mondanunk, hogy “Sírj csak nyugodtan, sírd ki magad.”, ehelyett jobb magára a helyzetre reagálnunk (például: “Sajnálom, hogy ennyire bánt téged, hogy összedőlt a torony.”)

Így működik ez a gyakorlatban: A “nem megfelelő ajándék” (egyik) esete

Se tejjel, se nélküle

Fábián Dóra | 2014. szeptember 2. |

A gyerekek (Lőrinc 4 éves, Villő 2 éves, és két nagy féltesó) egész nap a mamánál voltak, nekem reggeltől kora délutánig elfoglaltságom volt, ami a tervezettnél kicsit tovább tartott. Mikor odaértem a mamához, a gyerekek éppen medencéztek, ugráltak, nagy volt a vidámság, és mint megtudtam, egész nap ezt csinálták. Nem sokkal később esni kezdett az eső, órákig nem is állt el, be kellett mennünk a házba, ahol a gyerekek nem tudtak mit kezdeni magukkal, nyűglődtek, semmi nem volt jó, én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy kitaláljak valamit.
Néhány óra múlva, amikor elérkezett a hazaindulás ideje, és elkezdtük összeszedni a cuccokat, Lőrinc kitalálta, hogy ő még szeretne pancsolni egyet. Addigra az eső már nem esett, de már elég hűvös volt, a medencéből meg már mertük ki a vizet, már alig volt benne. Nem szerettem volna, hogy újra vizes legyen, és hogy ezzel húzzuk az időt, ezért mondtam neki, hogy most már nincs fürdés, a fenti okokra hivatkozva. Lőrinc erősen sírni kezdett, mire anyukám a következőkkel próbálta megoldani a helyzetet: „Nahát, ez nagyon csúnya viselkedés, ezt én nem is hallgatom.”, és otthagyott minket.
Én együtt érző arccal és kijelentésekkel terelgettem befelé a házba, ekkor még némileg együttműködő volt. Bent azonban újra sírni kezdett és azt kiabálta, hogy nem akar hazamenni, ott akar aludni a mamánál. Ez nem volt lehetséges, de nem is gondoltam, hogy ez lenne a helyzet jó megoldása. Mondtam neki, hogy most sajnos nem aludhat a mamánál, szeretném, ha együtt hazamennénk. Erre bevonult a mama ágyába, ott sírt tovább, és kiabált, hogy tejet szeretne inni. Addigra már elég sok tejet megivott a nap folyamán, nem akartam, hogy igyon még. Tudtam, hogy ha még kapna, azonnal találna másik okot a kiborulásra.
Úgy éreztem, hogy most képes leszek vele lenni, és meghallgatni. Próbáltam simogatni, megölelni, ezt eleinte nem nagyon engedte. Közben időnként elmondtam nyugodt hangon, hogy nem, nem szeretném, ha most több tejet inna, otthon lefekvés előtt kaphat még egy pohárral. Közben anyukám is bejött a nagy sírásra, megkérdezte tőlem halkan, hogy hozhat-e még tejet, mire mondtam neki, hogy ne, mert nem az a baja. Akkor ő elkezdte neki mesélni, hogy nemsokára milyen szuper helyre fogja elvinni, és mit fognak ott együtt csinálni. Amíg ez a beszámoló tartott, Lőrinc felfüggesztette a sírást és hallgatta a mamát, de amikor vége lett, ott folytatta a sírást, ahol abbahagyta. Anyukám kiment, én pedig ölbe vettem Lőrincet, akkor ezt már simán elfogadta, sírt tovább, időnként belém kapaszkodott a tekintetével, én pedig időnként elismételtem, hogy otthon lefekvés előtt ihat még.
Nekem kezdetben nagyon nehezen ment ez a fajta meghallgatás, és ez volt az első alkalom, amikor kifejezetten jól éreztem magam ebben a helyzetben, és ahogy átöleltem a síró fiamat, hirtelen éreztem, hogy mennyire szeretem. Mikor kicsit csillapodott a sírás, azt mondta, hogy otthon nincs finom tej. Ekkor eszembe jutott, hogy nincs is otthon tej, vennünk kell, úgyhogy mondtam neki, hogy elmegyünk együtt a boltba, és választhat magának finom tejet. Ebbe beleegyezett, már nem sírt. Közben anyukám megint visszajött, mondta, hogy vigyünk inkább tőlük, ne kelljen még boltba menni. Mondtam Lőrincnek, hogy akkor válasszon a mama polcáról tejet. „Jó, de gyere velem” – és megfogta a kezem. Időközben megérkezett az apukája is, hozzábújt és azt játszotta, hogy ő most nem lát, az apukájának kell vezetnie, aki belement a játékba. Elindultunk haza, a nagy sírástól eléggé kimerültnek látszott Lőrinc, azt gondoltuk, az autóban el fog aludni. De nem ez történt, otthon még órákig játszott a testvéreivel vidáman, mielőtt tényleg elálmosodott és elaludt volna.:)

Primary Sidebar

Naptár és programok

Mountain View

Lapozz bele

Legolvasottabb cikkek

  • Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?
  • Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein
  • Újrakapcsolódás ovi után
  • Nem akarok oviba menni
  • Nyálas dínótojás
  • Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg
  • Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története
  • Fel tudom húzni a cipzárt!
  • A kiborult szemetes és a kiborult kistesó
  • Nagy játszás, nagy érzelmek

Keresés az oldalon

Kövess minket

  • Facebook

Blogtémák

gyerekidő határszabás nevetés meghallgatása sírás és hiszti meghallgatása

Cikkek

agresszió alvás apa beszoktatás büntetés-jutalmazás dackorszak evés félelem gyerekidő gyász határszabás hiszti interjú iskola jutalmazás-büntetés játék kamasz kapcsolódás Kapcsolódó Nevelésről nevetés meghallgatásának eszköze ovi párkapcsolat páros meghallgatás eszköze szoptatás szülőség szünet - nyaralás - vakáció sírás meghallgatásának eszköze testvér Uncategorized

Footer

Rólunk

Egyszerűen megfogalmazva: azért vagyunk, hogy a gyereknevelés kevesebb küzdelemmel és feszültséggel járjon, és mi szülők, jobban tudjuk élvezni a gyerekeinket.

Ismerj meg minket

Iratkozz fel a hírlevélre

Ne maradj le a friss bejegyzésekről és a találkozási alkalmakról.

Semmi reklám. Bármikor leiratkozhatsz.

Legfrissebb bejegyzések

Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?

Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein

Újrakapcsolódás ovi után

Nem akarok oviba menni

2016 © Kapcsolódó Nevelés Egyesület · Minden jog fenntartva · Készítette: Prémium Honlap