Lányomnak még 2 hónapja volt, hogy betöltse a 3. életévét, én pedig azt tervezgettem, hogy elmennék Bukarestbe 3 napra, a Kapcsolódó Nevelés nemzetközi szervezetének európai regionális elvonulására más, a módszer iránt „elkötelezett” szülővel. Vívódtam, hogy az összesen 4 nap 3 éjszaka…. és mi lesz Klárival, sosem voltunk még ennyit távol egymástól, de úgy döntöttem, ez nekem nagyon jó lesz, és majd Klári is „megbocsát”
Akkor már másfél éve neveltem egyedül, de édesapjával megegyeztünk jó előre, hogy ezen a hétvégén ő lesz vele, hiszen hozzá kötődik utánam a legszorosabban.
Édesapja 3 napot vele tudott lenni hétfőig, én pedig kedden késő délelőtt értem az apai nagyszülőkhöz Klárit felvenni, nagyon izgatottan- úgy véltem feltöltődve és felkészülten mindenféle érzelmi viharra, amit első hosszabb elszakadásunk eredményez majd.
Esett az eső, és ahogy megálltam a nagyszülők kapuja előtt, kiszálltam a kocsiból, láttam is már Klárit közeledni nagypapával az udvaron keresztül, és azt is, hogy lányom vonakodva, húzódzkodva jön, papai biztatásra. Nagy szeretettel kezdtem el szólongatni, köszönteni, lánykám egyre visszautasítóbb lett, és mire kiértek az utcára, már látni sem akart. Leguggoltam hozzá, nagyon kedvesen szólongattam, közeledtem, de ő egyre bújt a nagypapához. Tovább közeledtem, hogy szemkontaktust tudjak vele felvenni, majd közölte már sírva, hogy marad a nagyszülőknél.
Egy jó 8-9 percig tudtam is tartani a hitem, hogy ez csak a távollétem miatt van, Klári egyre hevesebben tiltakozott, hogy nem jön velem, és le akarta magát dobni a földre a sárba. Itt kezdett elhagyni az „önbizalmam”, igyekeztem tartani Klárit, hogy egyikőnk se landoljon a sárban, plusz egyre erősebben éreztem, nagypapa szikár hallgatásában saját „kínlódását” a helyzetet illetően. Próbáltuk betenni a kocsiba, de annyira hevesen kapálódzott, hogy elsőre nem ment. Egyre szörnyűbb lett az egész, Klári hajtogatta, hogy nem jön velem sehova és itt akar maradni….Annyit sikerült mondanom a papának, hogy „Ez normális ilyenkor, sajnálom”, de közben arra gondoltam, hogy rettenetes anya vagyok, hiszen nem akar velem hazajönni, és biztos azért is, mert egyedül vagyok vele, és lám, milyen jól megvolt a nagyszülői párosnál is a családi fészekben. (Ez utóbbi egyébként remek Páros meghallgatás téma- saját feldolgozatlan érzelmeink). Másodjára betettük valahogyan a kocsiba, picit nagypapa is beszállt vele, de bekapcsolni nem tudtuk, annyira „dühöngött”, csak harmadik próbálkozásra. Ez a mutatvány, kb bő 20 percet vehetett igénybe, de egy évezrednek tűnt, valamennyire megkönnyebbültem – hogy legalább már az autóban van- a még mindig ordibáló 3 évesemmel hátul, és arra gondoltam, h most óvatosan, szépen hazavezetek a forgalommentes úton. Közben azt mantráztam, hogy „figyelj a lámpákra, gyalogosokra” stb. Klári csak tovább „tajtékzott” hátul, annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy „Nagyon sajnálom szívem, nem sokára hazaérünk” (abban biztos voltam, hogy így nem tudunk felmenni a lakásba, és meg kell várni a kocsiban, amíg elmúlik a „vihar”) Leparkoltam a házunk előtt, még sírt kitartóan, de a dühe csillapodott. Úgy éreztem, hiába gyakorlom én ezt az egészet már két éve, muszáj felhívnom a meghallgató páromat, hogy mondja el egy mondatban, hogy ez „normális” és minden rendben van. Hívtam, de nem értem el, írtam neki gyorsan 2 sort, hogy mi történt, közben szálltam ki a kocsiból, hogy hátra üljek Klárihoz, amíg lecsillapodik, és eszembe jutott egy másik egyesületis anyuka, akit elértem. 3 mondatban ecseteltem, hogy mi történt, és hogy „darabkáimban” vagyok, ő nyugtázta, és szintén kb 3 mondatban elmondta, hogy az ő egyik gyermeke rendszeresen ezt csinálja, amikor hazahozza a nagyszülőktől, csak már lakásajtón belül. Hálás voltam, h egy felnőttel tudtam beszélni pár percet, ültem Klári mellett hátul, mondtam neki, hogy „Itt vagyok már kicsikém”…. Ő lassan abbahagyta a sírást, majd megszólalt, és a lehető legtermészetesebben azt mondta: „Anya, jót sírtam.”
Klári mondata annyira szürreálisan hatott rám, hogy bizony a Mester és Margaritából ugrott be a Berlioz-os jelenet, úgy éreztem, mintha most esne le a fejem a helyéről –szerencsére nem villamos által- és gurulna ki a csukott ajtón keresztül az autóból- mert egyszerre volt nagyon mulatságos, nagyon magától értetődő Klári mondata, ugyanakkor annyi energiámba telt az elmúlt 40 perc menedzselése, hogy le voltam taglózva. Felnevettem, nyugtáztam a lányom közlését, és szépen felmentünk a lakásba, teafőzés, közös játék következett. Nagyon hálás voltam, hogy akadt egy valaki a telefon végen, aki most kivételesen nem „meghallgatott”, hanem azt, mondta, hogy „Ez ok”. Mert egyébként, tudom, hogy nagyon is az.
A gyerekek (Lőrinc 4 éves, Villő 2 éves, és két nagy féltesó) egész nap a mamánál voltak, nekem reggeltől kora délutánig elfoglaltságom volt, ami a tervezettnél kicsit tovább tartott. Mikor odaértem a mamához, a gyerekek éppen medencéztek, ugráltak, nagy volt a vidámság, és mint megtudtam, egész nap ezt csinálták. Nem sokkal később esni kezdett az eső, órákig nem is állt el, be kellett mennünk a házba, ahol a gyerekek nem tudtak mit kezdeni magukkal, nyűglődtek, semmi nem volt jó, én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy kitaláljak valamit.