Ma egész nap dolgoztam, utána pedig egy, majd két gyerekemet ide-oda furikáztam. Este lett, mire a harmadikért odaértünk egy barátnőjéhez, és ő csatlakozott hozzánk.
Ezek azok a rohanós napok, amikor a család esti légkörét a “káosz” szó írja le a legérzékletesebben: az egyik ezt akar játszani, a másik valami mást, a harmadikat közös erővel nem hagyják játszani abban, amiben nem tudnak megegyezni, aztán valaki odacsap, egy másik kiabál stb. Én meg csak lesem, mikor lesz végre 8 óra, hogy ágyba dugjam őket.
Ma reggel viszont a meghallgató párommal 15 percet nevettem, sírtam, nevettem, és ennyi feszültségoldás után készen álltam arra, hogy ma másként csináljam. Az autóhoz tartva a gyerekeim elkezdtek játszani egy kis piros fényű “lézer lámpával”. A legnagyobb ide-oda világított vele, a két kisebb meg szaladt, hogy elkapja. Jó móka volt. Ugyan esett az eső, köd volt és hideg, mégis úgy döntöttem, akkor most ennek itt időt hagyunk.
“Játszhatok én is én is?” – kérdeztem, és persze nagyon megörültek. Hamar az lett a játék, hogy a fiam rám világított, ők meg próbáltak elkapni, és csapkodni a testemen a kis fénypontot. Sivítottam, mérgelődtem játékból, ami igazán felvillanyozta őket. Rohangáltunk ide-oda az utcán, és a mellette lévő kis parkban, aztán időmérőset játszottunk – mindenki kitalált valami fura futás fajtát – nagyobbik lányom pl. négykézláb szaladt – és lemértük, ki mennyi idő alatt tesz meg adott távot. Senkit nem zavart az eső, sem a hideg. Jó volt együtt lenni.
Úgy 15 perc után azt mondtam, ideje hazaindulnunk. Még két időmérő kört kikunyiztak, aztán libasorban odavonultak az autóhoz, és beszálltak.
Nem volt veszekedés, ki hova ül, és az ellen sem tiltakoztak, hogy be kell csatolni a biztonsági övet.
Hazaérve együtt leültek társasozni, amíg én megfőztem a vacsorát. A fiam végig csalt, amit a lányom nehezményezett, hangosan vitatkoztak, de megoldották. Mikor egyiküket arra kértem, szó nélkül jött sajtot reszelni.
Hát ennyi kellett – 15+15 perc – a békés közös estéhez.