#45 A nagy fiúk is sírnak4 perc olvasási idő

Bevezettük, hogy egy baráti családdal hetente egy este a közeli játszótéren vacsora-pikniket tartunk, és persze együtt játszunk a gyerekekkel: kergetőzünk, fogócskázunk. 3, 4, 5 gyerekkel fogócskázni igen fárasztó, ezért egy idő után különböző nyugisabb kihívások elé állítottam magunkat, mint pl. össze tudunk-e kötni két egymástól távol álló fát a testünkkel, vagy tudunk-e egy csoportként hatan csak két lábon megállni. Mikor kifogytam az ötletekből, bedobtam, hogy akkor most sorra mindenki találjon ki valami kihívást, és a többiek próbálják meg megugrani a feladatot.

A 9 és fél éves fiam, a legnagyobb a gyerekek között, rögtön ráharapott az ötletre. Odahívta a többieket az egyik játszótéri játékhoz, egy nyitott szájú fa krokodilhoz, és azt kérte mindenkitől, próbáljanak közösen kis botocskákból fogsort készíteni a krokodilnak. A három fiatalabb kislány közül ketten csatlakoztak is hozzá először, de amikor a harmadik kislány inkább ugrálni kezdett a közelben, a lányok hamar leléptek, és a fiam egyedül maradt a krokodillal.

Iszonyú mérges lett. „Most én mondom, mit csinálunk! Gyertek ide!” Kiabált a többiekkel, akik a fülük botját sem mozdították. Dühösen feléjük indult, és közben kiosztotta őket, amiért nem csinálják a feladatot. A lányok nem zavartatták magukat, ami a fiamat még jobban feldühítette.

Ismerem a fiam, és láttam, hogy a helyzet hamar nagyon rossz fordulatot vehet. Ezért oda mentem hozzá, a vállára tettem a kezem, és halkan annyit mondtam: „Hagyd a lányokat, mást szeretnének játszani. Én szívesen építek veled fogsort.” „De azt mondtad, most az lesz, amit én mondok!” – kiabálta, és ment volna a lányokhoz „rendet tenni”. Elé álltam, és annyit mondtam, „sajnálom, kicsim, most nem szeretnének ilyet játszani.” Erre sírni kezdett. „Azt mindig megcsinálják, amit te mondasz nekik, de engem semmibe vesznek!” – sírta keserűen. Hmm. Témánál voltunk. Ezen nem először sír. És nem is alaptalanul, elég rossz dolgok történtek vele az előző iskolájában, ezért is jár most máshová.

Ültem vele egy mászókán, és hallgattam a panaszait, néztem, ahogy a nagy könnyek csordogálnak az arcán. Mikor alábbhagyott a sírás, mindig újra odament a lányokhoz, vegzálni kezdte őket, mire én mindig közbeléptem, amit mindig újabb adag könnyáradat követett. Egy idő után már azelőtt álltam útját, hogy elindult volna a lányokhoz. Így töltöttük az időt jó 20 percig. Sírt és sírt, és mondta, mennyire rossz neki, hogy őt nem veszik figyelembe. Én meg meghallgattam őt.

Aztán egyszer csak egy gondolata közepén elnevette magát. Nem is tudom mi volt az, de valamit én is mondtam rá, és az kerekedett ki belőle, hogy a botból készült krokodilfogsor elég kusza, és én azt találtam mondani, hogy akkor fogszabályzó kellene neki. „Nem, így is nagyon jó!” – volt a fiam válasza. Azzal elment békében játszani.

Fél órával később, hazafelé menet, elmesélte, mi történt vele aznap. A régi osztálytársaival összetalálkozott egy másik játszótéren, összeszólalkoztak, a gyerekek követ dobtak rá és megrúgták. Persze ő se volt rest, rúgott ő is, és volt, akit „puszi-hadjárattal” sikerült  is megfutamítania, de az egyik lány tényleg durva volt vele. Történetesen az a lány, akivel most ugyanolyan rossz dolgok történnek a fiam régi osztályában, mint vele régebben ugyanott.

Délután még, mikor iskola után hazajött, és kérdeztem, mi volt vele aznap, erről az esetről egyáltalán nem esett szó.  Úgy tudtam, jó napja volt. Talán szégyellte, talán túl nagy volt még benne a történet feszültsége, de el sem tudta mondani. Kellett, hogy sírhasson, panaszkodhasson, és kicsit megkönnyebbüljön, mielőtt meg tudta osztani velem.

Milyen jó, hogy a (nagy) fiam tud sírni! A könnyei nyitva tartják köztünk a kommunikáció csatornáit.