#44 A fél fánk is jó fánk – ha előtte sírhatunk egy nagyot4 perc olvasási idő

Nem a legjobb napot töltöttük együtt a gyerekekkel – én kertészkedni akartam, és röviden leráztam őket és az „anya-végre-figyelj-rám” próbálkozásaikat. A dolog kb. működött is, kisebb civódásokkal eljátszottak mellettem a kertben. A nap végén aztán váratlanul még egy hivatalos helyre is el kellett cibáljam őket, így kárpótlásul késő délután még egy kicsit játszótereztünk.

Ott már láttam, hogy ami rossz érzés addig le volt kupakolva bennük, az hamarosan ki fog törni: képtelenek voltak megegyezni, mit játsszunk, ki üljön a hintára, ki ugráljon azzal az egy bizonyos bottal stb. A káosz egyre növekedett, én meg nem éreztem magamban erőt arra, hogy most ennek elébe nézzek, ezért arra gondoltam, megpróbálom fánkkal megvásárolni a jókedvüket. Hátha most az egyszer sikerül.

Az egyik áruházláncban – mint azt farsangkor felfedeztük – nagyon finom és teljesen egészségtelen fánkot árulnak, így arra vettük az irányt. Útközben mindenki elmondta, milyen fánkot szeretne. Fejenként kettő volt a kvóta, két csokis a fiamnak, és egy-egy fehér és rózsaszínű a lányoknak.

A fánk lehetősége annyira felvillanyozta őket, hogy még abba is belementek, hogy kint az autóban megvárnak, amíg én elintézem a vásárlást. Igen ám, de a boltban már a fehér színűből csak egyetlen egy fánk volt! Így úgy döntöttem, a lányok az egy-egy rózsszínű fánk mellé kapnak a fehérből felet-felet, és még fél-fél csokis fánkot is kiegészítésül, hogy nekik is meglegyen a két fánk összesen.

Mikor kiértem az autóhoz, üdvrivalgással fogadtak. Aztán hasonlóan hangosan keseredtek el a lányaim, mikor kiderült: fehér fánkból csak egy van, és bizony meg kell osztozni rajta.

Iszonyú sírásba kezdtek. Egyszerre üvöltöttek torkuk szakadtából, a kicsi csak sírt, de a nagyobbik lányomnak mondandója is volt hozzá: „Akkor is az enyém lesz!”. „Nem, Rékusom, a fele a tiéd. A másik fele a Virágé”- mondtam én nyugodtan. Nyugodtan, mert arra gondoltam, ez a vihar már jó ideje érett, és most akkor legalább itt van, és túl leszünk rajta. „Akkor nem is kell fánk!” – üvöltötte a nagyobbik, és eldobta a fánkos zacskót. „Rékus, a fele a tied, neked hoztam” – ismételtem csendesen. Még több zokogás. Aztán magához ragadta a zacskót, és elkezdte szétlapítani a tartalmát. Szótlanul visszaszereztem tőle a zsákmányt. Ültek ketten egymás mellett az autóban, biztonsági övvel rögzítve, és sírtak, zokogtak. Én szép lassan kézbe vettem a fehér fánkot, és megfeleztem. Még több, még elkeseredettebb sírás.

Közben – hogy a helyzet könnyebb legyen – a fiam hasznos tanácsokkal látott el, mint pl. „Anya, add ide nekem, majd én megeszem, ha ők nem tudnak megosztozni rajta!”. Őt megkértem, szálljon ki az autóból, amíg én segítek a kislányoknak.

Úgy kb. tíz perc után, Réka sírása csillapodni kezdett. „Add ide a fánkot!” – hüppögte. Odaadtam, és ő majszolni kezdte. A másik felét odaadtam a kicsinek. Ő is enni kezdett. Elcsitultak az érzelmek. Beindítottam a motort, és haza indultunk.

És ekkor jött az, ami miatt aztán végül mindig örülök, hogy rászántam az időt, és meghallgattam őket. Látni nem láttam, mert vezettem, de halottam, hogy Réka a húga felé fordul, és azt mondja neki: „Tessék, itt van még egy darab!”

Adott még neki a saját fél fánkjából! Magától! A meghallgatáson kívül nincs más eszköz, ami ilyen csodát tesz!

És aztán jött a ráadás: rá egy percre még az is elhangzott, hogy „Bucó!” – így hívja a kicsit – „Szeretlek!”