Egyik este fürdés után Zsófi már nagyon fáradt volt. Ilyenkor – természetesen – már kompromisszumképtelen, és minden baj szokott lenni. Ezen az estén elkövettem azt a “hibát”, hogy nem jó sorrendben adtam rá a pizsama alsó-felsőjét.
Mérges volt, sírt, hisztizett. Tudtam, hogy ennek nagy része a fáradtság miatt van, de azt is tudtam, hogy ha kisírja magából a napi feszültséget, akkor utána jobb kedve lesz. Amíg tudtam, meghallgattam a sírását, vele voltam, de amikor úgy éreztem, ez most nekem is sok, és láttam, hogy ez már nem lesz jobb, akkor inkább megint bevetettem a beszélő ruhadarabok trükköt.
Elmeséltem neki – mert a sírással már kijött annyi feszültség, hogy újra tudott rám figyelni – hogy amíg ő fürdött és én készítettem elő a pizsamáját, a pizsamadarabok megkértek, hogy légyszi, fordítsak már a sorrenden. És a pizsamadarbok csak kérleltek-kérleltek, hogy “légyszi, légyszi, legyen más a sorrend!” Zsófi ezen úgy kacagott, hogy egyre-másra mondtam mindenféle kérlelő hangon a “légyszi-légyszi”-ket, amíg a nevetés tartott. Majd jókedvűen, felöltözve (mert közben az is összejött) feküdtünk le mesét olvasni és aludni.