A kiborult szemetes és a kiborult kistesó

Hétvége volt, és kisebbik fiam egész nap kis izgága volt éreztem, ahogy lüktet benne a feszültség és vártam is kicsit már mikor fog történni valami. Elkezdtük kicsit rendbe szedni a lakást és a fiúkat is kértük, segítsenek. A nagyobbik rögtön beindult és lelkesen elpakolta, amit ő gondolt, vagy kértünk. Az öccse eleinte ellenállt, majd amikor a porszívó előkerült egyszer csak fellelkesült és elkezdett mindenfélét össze- és felpakolni valahova, hogy felporszívózhassak. Annyira lelkes lett, hogy nem elégedett meg azzal, hogy a fürdőszobai szemetest elhúzza, de ki is vitte onnan és felrakta a kanapéra, ahonnan az a következő pillanatban leborult és persze kiömlött belőle minden. Hát ennek annyira nem örültem, és rögtön mondtam neki, hogy oké, semmi baj, de akkor pakolja vissza, ami kiömlött én is segítek. A kérésem teljes elutasítást kapott, csak közölte, hogy nem, elvonult a szobájukba és otthagyott engem egy halom szeméttel. Egy darabig csak hívogattam, szólongattam, és közben meg felmérve mi borult ki jó részét visszapakoltam magam. Mielőtt még üvölteni kezdtem volna, – ami tiszta szívemből jogosnak éreztem akkorra, – egyszer csak rájöttem, hogy ez itt most az a helyzet, amikor határt kell szabnom és azt nem így csináljuk, nem másfél szobával arrébbról kurjongatunk. Mondhatni egyszer csak megvilágosodtam.

A nehézséget abban láttam, hogy most nem valamit leállítani akarok, hanem éppen ellenkezőleg rávenni valamire, amit ő nem akar, de a gondolatban megvontam a vállam, mert úgy is tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fizikailag szabok határt. Odamentem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebb önmagamat hozni, és mondtam, hogy de most össze kell szedni a szemetet. Azzal megöleltem, felemeltem a földről és kivittem magammal a tetthelyre. Ott leültem és magamhoz ölelve kitartottam az elvárásom mellett. Ő meg a tiltakozás mellett, de ez a közelség már éppen elég volt, ahhoz hogy beinduljon az érzelmi nagytakarítás és a kapálódzó sírás. Eleinte tiltakozva, dühösen, majd később egyre keservesebben sírt, és már rég nem a szemétről beszélt, meg arról, hogy nem szedi össze, de előkerültek mindenféle más dolgok. Sírt, sírt, sokáig én meg vele voltam, átöleltem, hallgattam és közben figyeltem a csodálatos szemeit, és néha még egy kis birkózós nevetés is vegyült a programba. Olyan sokáig tartott, hogy már kezdtem arra gondolni, hogy mégiscsak nekem kell majd összeszedni a szemetet. Aztán egyszer csak valamit én mondtam, vagy a tesója járt arra, ami kizökkentette, és legnagyobb meglepetésemre elkezdte összeszedegetni a dolgokat. 10 másodperccel később már készen is volt minden és a tetőt tettük vissza együtt a szemetesre, amit aztán ő vitt vissza helyére. Ezután az izgágaságból is visszavett pár fokozatot, de aznapra még tartogatott némi sírást. Én pedig egy tapasztalattal gazdagabb lettem, megtanultam határt szabni olyan helyzetben, ahol valamibe bele kell fogni, nem pedig abbahagyni.