#06 Elmaradt strandolás2 perc olvasási idő

Réka zokogni kezdett. „A felnőttek mindig csak megígérnek” – mondta. „Nem is tudják, hogy mi a jó a gyerekeknek” – áradt belőle az elkeseredettség, a csokiboltot pedig élből visszautasította. Csak sírt, és sírt, néha nekem akart esni, de inkább szomorú és csalódott volt. Én meg néha-néha annyit mondtam, hogy sajnálom, és hogy holnap megyünk el a strandra. Közben leparkoltam az út szélén, és vártam, mi lesz. Úgy 20 perc zokogás után egyszer csak abbahagyta a sírást, és semleges hangon azt mondta: „Jó, akkor menjünk holnap. És akkor most mit csinálunk?” A fiam persze rávágta: „Csokibolt!”. Réka meg örömmel elkezdte tervezgetni, mit fog kérni. „Én olyan ragadósat kérek, meg gumicokrot…nem, nem is, inkább az esernyős nyalókát… jaj, nem is, azt a hosszú gumicukrot” és ugyanolyan várakozással teli izgalommal készült erre a kalandra, mint előtte a strandra, készen arra, hogy élvezze mindazt a jót, amivel az élet megkínálja.