A 6 éves lányom, Réka, hetek óta kérte, hogy menjünk el strandra, én meg húztam-halasztottam, mert egyedül 3 gyerekkel nem olyan nagy élmény strandolni. Végül beadtam a derekam, és kitaláltuk, mikor alkalmas. Rékus annyira várta, hogy minden nap számon tartotta, hányat kell még aludni, aznap reggel pedig már óvodába se akart menni, annyira “izgatott” volt – mondta ő maga. Én persze délutánra megcsúsztam az idővel, fél órával később tudtunk csak elindulni, és mi várt minket a strand felé menet? Útépítés. Mikor 15 perc alatt megtettünk 200 métert, és én tudtam, hogy maga az útépítés még vagy másfél kilométerre van, lefújtam a strandolást. Tudtam, hogy ebből nagy balhé lesz – jogosan, de ez mindegy is – ezért próbáltam elmagyarázni, miért fordulunk vissza – oda sem érünk nyitvatartási időben -, megígérni, hogy holnap bepótoljuk, és azonnali gyógyírként felajánlani egy látogatást a kedvenc csokiboltunkba.
Réka zokogni kezdett. “A felnőttek mindig csak megígérnek” – mondta. “Nem is tudják, hogy mi a jó a gyerekeknek” – áradt belőle az elkeseredettség, a csokiboltot pedig élből visszautasította. Csak sírt, és sírt, néha nekem akart esni, de inkább szomorú és csalódott volt. Én meg néha-néha annyit mondtam, hogy sajnálom, és hogy holnap megyünk el a strandra. Közben leparkoltam az út szélén, és vártam, mi lesz. Úgy 20 perc zokogás után egyszer csak abbahagyta a sírást, és semleges hangon azt mondta: “Jó, akkor menjünk holnap. És akkor most mit csinálunk?” A fiam persze rávágta: “Csokibolt!”. Réka meg örömmel elkezdte tervezgetni, mit fog kérni. “Én olyan ragadósat kérek, meg gumicokrot…nem, nem is, inkább az esernyős nyalókát… jaj, nem is, azt a hosszú gumicukrot” és ugyanolyan várakozással teli izgalommal készült erre a kalandra, mint előtte a strandra, készen arra, hogy élvezze mindazt a jót, amivel az élet megkínálja.