|

#42 Mikor én voltam a Madagaszkár2 perc olvasási idő

Ksenia Chernaya fotója a Pexels oldaláról

Egyik este a kislányom vacsora előtt kérte, hogy indítsam el az egyik kedvenc meséjét, a Madagaszkárt. Mivel aznap már épp eleget tévézett, és amúgy is vacsorához készülődtünk, nem akartam bekapcsolni a tévét.

Helyette mondtam, hogy most én leszek a Madagaszkár, és elkezdtem énekelni a kezdő dalt. Ez sokszor beválik, de most nem. Csak kiabált, hogy a tévében akarja nézni. Akkor eszembe jutott, hogy bábokkal is el tudom játszani, zebránk ugyan nincs, de oroszlán, víziló és zsiráf van, tehát elővettem őket és elkezdtem velük előadni a mesét.

Eleinte ez sem tetszett neki, kiabált tovább, hogy nem ezt akarja, hanem a tévében, én meg hallgattam őt, a kiabálását, de kitartottam amellett, hogy nincs TV, és próbáltam közben minél közelebb kerülni hozzá.

Egyszer csak elkezdett figyelni, majd nevetni. Amikor oda érkeztem a történetben, hogy a víziló megpróbál betörni egy ajtót, de nem sikerül, az ajtó túl erős, ezen már nagyon nevetett, szóval a víziló újra és újra nekiment az ajtónak, ő kacagott és biztatta a vízilovat, hogy próbálja meg újra. Majd az oroszlán és a zsiráf következett, ők is néhányszor jól beütötték magukat. Aztán az állatok elkezdtek énekelni, hogy éhesek: adott nekik játékból enni, majd jött vacsorázni. Vacsora után még kirakóztunk egy kicsit, majd mese után gond nélkül lefeküdt az ágyába, ami mostanában nem mindig szokott olyan könnyen menni.