Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg

Március 15. körül az oviban a kisfiamék (4 éves) kardot készítettek papírból, ám néhány nappal később, amikor hazahozta, elégedetlen volt vele, nyafogott minden miatt, nehezen találtam vele a kapcsolatot. Megígértem neki, hogy később, ha itthon lesz az apukája, csinálhatunk gyerekidőt. Ő kérte, hogy lehessen félóra, belementem.

Nagy lelkesen nekikészülődött, és mondta: most az a feladat, hogy a sajátja helyett másmilyen kardot készítsünk, olyat, amilyet a másik csoportban csináltak a gyerekek. Összeszedtük, ami kell, és vártam az instrukciókat. Ő bőszen mutogatta, hogy mit ragasszak, hova mit rakjak, hova fessek egy kicsit még temperával, stb. Első perctől látszott, hogy a kard nem fog úgy összeállni, ahogy ő gondolja, nem fog például odaragadni a cellux, ha a festék még nem száradt meg. De én (nagy nehezen) végig egy szót sem szóltam, csak figyeltem őt, lelkesedtem az ötleteiért, és kérdezgettem, hogy hogy szeretné, így mindenben az ő útmutatását követve készült el a kard.

Amikor csörgött az óra 30 perccel később, éppen készen lettünk, de ahogy kézbe vette, lekonyult, és látszott, hogy nem használható. Nagy kiborulásra számítottam, de nem. Ő csak megvonta a vállát, és annyit mondott: akkor majd használom a sajátomat. És már szaladt is. Onnantól jókedvűen játszott vele egész este. Annyira szuper volt látni, hogy a közös idő és a kapcsolódás megtette a megáét, és valóban nem a tökéletesen kivitelezett végeredmény, hanem az egymásra figyelés volt a lényeg.