Szakemberek találkozása a Kapcsolódó Nevelés szemléletével

Az SOS Gyermekfalvak támogatásával és a Kapcsolódó Nevelés Egyesület szakmai vezetésével négy szakembercsoport is indult, ahol nemcsak egy módszertan átadására készültünk – hanem kapcsolódásra, figyelemre, megtartásra. Oktatóként is nagy tapasztalati út volt az, hogy hogyan alakítjuk a szakmai anyagunkat az egyes csoportok sajátosságaira.

„Olyan jók voltak ezek a hétfő reggelek, hogy kiadhattuk magunkból, ami nyomaszt.”

A találkozókon nagy súlyt adott az alkalmaknak, az a szakemberek munkaterhe: felfoghatatlan mennyiségű, támogatásra szoruló ügyfél, szülő, esetenként számonkérés, felelősség. Nagy feszültséget okozott bennük az, hogy az elvárások és a lehetőségek nem feltétlenül vannak arányban egymással a szakmai életükben.

Eleinte a részt vevők komoly nehézségeket fogalmaztak meg:

„Szenvedés.”
„Az eszköztár kimerült.”
„Teljesen befeszülök a folyamatos számonkéréstől.”
„A segítő és a segített ellenpóluson van.”
„Számomra egyre több energiát igényel, minél több húst és csontot húznak le rólam.”

Mi pedig igyekeztünk nem „módszert tanítani”, hanem teret adni. Meghallgatni. Nem elsősorban előadni, hanem jelen lenni. Volt, hogy egy-egy alkalom nagy része a beszélgetésre ment el. Nem haladtunk a tananyaggal – de haladtunk egymással.
A szerepjátékok, beszélgetések, mozgásos feladatok, és a finom, biztonságos keretek segítettek abban, hogy a résztvevők ne csak tanuljanak, hanem újra érezzenek: biztonságot, elfogadást, szülői és szakmai kompetenciát.

„Sok problémás gyermek, és ha bármi van, azonnal meg kell oldani. Ez a módszer kicsit fellazított. Most más szemszögből tudok ránézni.”
„Elfogadás van bennem. Nincs már félelem az eszköztelenség miatt.”
„A meghallgatásban jött elő, hogy mi kell ahhoz, hogy ne égjek ki.”
„A határaimat jobban tudom védeni – és így jobban tudok adni.”
„Színesebb lett. Másképp figyelek.”

Az utolsó alkalommal már nem „képzési csoportként” ültünk együtt. A résztvevőkkel később véletlenül találkozva is teljes természetességgel öleltük meg egymást. Különös érzés volt, hiszen a képzés alatt sosem volt testi érintés, nem volt szokás.
Mégis… valami megtörtént. Valami maradandó.

A tanulás, ami bennünk is zajlott

Számunkra, csoportvezetők számára is rengeteg tanulással járt ez az időszak. A közös csoportvezetés – egyeztetésekkel, meghallgatózással, visszajelzéssel – szakmai és személyes szinten is gazdagított.
Megéltük, hogy milyen más dinamikát hoz az, ha valaki egyedül vezetett csoportot korábban, most pedig párban, vagy ha asszisztensként már jelen volt, de most egyenrangú társként lépett elő.

A program kutatási elemmel is kiegészült: fókuszcsoportos kérdőívek segítettek felmérni, hogy mi ment át a tananyagból, mi vált valóban hasznosíthatóvá.
A mozgásos visszajelzés – amikor egy térbeli skálán helyezkedtek el a résztvevők – nemcsak az adatgyűjtés szempontjából volt izgalmas, de segített abban is, hogy ők maguk is másképp nézzenek rá saját helyzetükre.

Ahol a csoport egy része már ismert volt egymásnak ott az egymás közti bizalom már adott volt, nekünk pedig arra kellett figyelni, hogy az újonnan érkezők is megtalálják a helyüket, és az egyéni történetek biztonságban maradjanak.

A kis létszám lehetővé tette, hogy valódi szerepjátékos helyzetekbe menjünk bele – nem csak elméleti szinten, hanem mozgásban, a testben, a térben. A visszajelzések szerint ez volt az egyik legmaradandóbb és leghasznosabb elem.

„Több szint nyílt meg. Szélesebben látom a dolgokat.”
„Ha jön egy szülő, aki azt mondja, hogy írjam alá, vegyék el a gyereket – tudom mondani, hogy még tartson ki. Most jobban tudom őket támogatni.”

És hogy mit tanultunk mi?

Hogy néha nem a tananyag a legfontosabb.
Hogy a meghallgatás sokszor többet ad, mint bármelyik más módszer.
Hogy a szakemberek, akik másokért vannak nap mint nap, igenis megérdemlik a saját figyelmünket, időnket, elfogadásunkat.

Ez a program több volt, mint egy képzés. Kapcsolódás volt. Önmagunkhoz, egymáshoz, a hivatásunkhoz. És mi mindannyian – oktatók, résztvevők – gazdagabban zártuk, mint ahogy kezdtük.