A hétfő este, az első ovis nap a héten, kicsit nyűgösen indult. A vacsoraasztalnál már “látszott”, hogy csak ürügy kell, hogy Zsófi sírhasson. Mindenfélét megpróbált, rugdalózott, bohóckodott, nem hagyta az öccsét enni, stb. Aztán mikor leesett egy falat a vacsorájából, megkértem, hogy menjen ő érte. A kistesó viszont megelőzte, és meg is ette a talált falatot.
Ekkor végre előtört a napi szomorúságkupac, és sírni kezdett. Nem engedett közel magához. Bement az asztal alá, és nem akart velem, velünk lenni. Maradtunk a közelében, idővel csökkent a sírás, majd kimászott az asztal alól, és mérgeskedve, sírdogálva cicajárásban elindult a hálószoba felé. Utána eredtem, és a kilógó derekát összepuszilgattam. Erre már nevetés volt a válasz, amit jó jelnek vettem, és folytattam a puszilgatást, de ő elmenekült. Elkezdtünk fogócskázni. Azt játszottuk, hogy a szám mágnesként működik, és nem bír nem puszit adni. Szóval pusziltam, ahol éremtem, ő meg nevetett, néha elszaladt, utána meg hagyta magát. Aztán már ő is adott puszit. Szépen lecsendesedtünk a végére, ezután már bújós lett, és már nem akart mást, csak együtt lenni.