A fogmosás nálunk egy időben könnyen ment. Majd jött egy korszak, amikor rettentően nehezen. Minden alkalommal ellenkezést szült a felvetés, hogy menjünk fogat mosni. Próbálkoztunk kérleléssel, ijesztgetéssel – mint hogy jönnek a fognyűvú manók, és elrontják a fogat, meg hogy fogorvoshoz kell menni, aki kifúrja és betömi. Vagy hogy ha nem most fogat, nem kaphat desszertet, stb. Volt vasszigor, kiabálás, parancsolgatás. Mindhiába, nem hatott semmi. Végül sok sírás, kiabálás és kérlelés után megvolt a fogmosás, de már előre utáltam ezt a részét a napnak – én is.
Aztán egyik nap elkezdett beszélni a fogkefe. Nagyon megörült Zsófinak, és annak, hogy egyforma színű rózsaszín ruhában vannak. Elmesélte, hogy mióta várja már, hogy Zsófi jöjjön. Mesét mondott a fognyűvő manókról, akikkel egyébként sok hasonló dolog törént mint vele. Például megszülettek, növögettek, majd oviba és iskolába jártak, majd dolgozni kezdtek. Persze olyan is volt, hogy csak arról beszélgettek a fogkefével, hogy mit evett Zsófi aznap és milyen finomságot talál a fogak között. Vagy épp ki kellett találnia, hogy mit evett az oviban. Amióta a fogkefe segít az esti fogmosásban, azóta ritkán kell noszogatni Zsófit, hogy jöjjön fogat mosni.