Lassanként elkezdtem elválasztani bölcsis kisfiamat (2 és fél évesen), és napközben már egészen könnyen megvolt szopi nélkül. Az estéink viszont továbbra is hosszú szopizással teltek, a 8 körüli lefekvést követően rendszerint 10 körül ébredt először, szopizott, majd még 3-4 (vagy több) alkalommal egész éjjel, hajnalban, és reggel. Mivel együtt alszunk, ez eddig tartható volt számomra is, alig ébredek fel ezekre a helyzetekre, de egy ideje már szerettem volna változást.Tudtam, hogy januárban esedékes, hogy a férjem egy hétre elutazzon külföldre, ezért előre eldöntöttem: akkor leszek kész arra, hogy az éjszakákat megreformáljam. Az első kettesben töltött napunkon egész nap játszottunk: a délután gyakorlatilag egyetlen összefüggő gyerekidő volt. Nem főztem, nem telefonáltam, nem mondtam, hogy baromira unom már a mosógép fel-lecsukogatását. Vacsora után javasoltam, hogy hancúrozzunk, így még vagy félórát ugráltunk, visongtunk az ágyban. Ő maga kérte, hogy legyen tele a „puszizsák”, jöjjön az „ölelős maci”, szóval a már begyakorolt szeretetjátékok is megvoltak. Ekkor mondtam neki, hogy most akkor fürdés. Óriási sírás kezdődött, körülbelül háromnegyed órányi meghallgatás kellett hozzá, de utána magától, szó nélkül bement a kádba, megmosakodott, kijött, szopizott, aludt.
Aznap éjjel fél-kettőkor ébredt először, szóval már az egész napi munka meghozta a gyümölcsét. Ekkor mondtam neki, hogy most nincs szopizás, majd reggel lesz. Sírni kezdett, de nem annyira szívettépően, mint vártam. Meghallgattam őt, odaadtam neki minden támogatást, odafigyelést, megértő hallgatást, amit csak tudtam. Félóra után megnyugodott, odabújt mellém, morzsolgatta a fülemet, és elaludt. Még egyszer-kétszer ébredt hajnalban, de akkor már szopizott – azt vállaltam magamban, hogy az első ébredést bekkelem ki minden éjjel, remélve, hogy ez egyre későbbre tevődik. Így lett.
Másnap ugyanígy odaadó játékkal és hancúrozással telt a délután, sírással a fürdés előtti félóra. Aznap rosszabb volt az éjszaka, hiszen már rájött, mi készül itt: két órán keresztül sírt és vergődött. Öleltem csendben, szelíden mondtam neki: most alvás van, nem szopizás. Sírva kérdezte: hogy akkor most mikor lesz szopizás? Reggel, mondtam. Erre azt üvöltötte: reggel legyen. De végül csak megnyugodott, és aludtunk reggelig. Innentől már este is beszéltünk róla, hogy ez készül, mondtam neki, hogy este van szopi és reggel, éjszaka meg alszunk. Öt egymás utáni délután telt többórányi gyerekidővel és hancúrozással és öt éjszaka hallgattam őt meg. Az utolsó alkalommal már csak egyszer ébredt, hajnali 4 körül. Azóta is megmaradt, hogy csak egyszer-kétszer ébred egész éjjel, rendszerint hajnalban van az első. Ezt már „reggelnek” tekintem, ilyenkor szopizik.
Ezekben a napokban a leglátványosabb mégis az volt, ami a nappalokkal történt. Reggel vidáman kiugrott az ágyból, játszani kezdett, majd felöltözött, amikor azt mondtam, reggelizett, amikor erre kértem, elindult, amikor azt mondtam, szó nélkül szaladt be a bölcsibe, amikor odaértünk, épphogy hátraintegetett nekem a csoportból. Minden olyan rituálé, amit máskor iszonyú könyörgés/trükközés/nehézség/sírás stb. árán csinál meg, ezen a héten ment, mint a karikacsapás. Máskor alig eszik, most bevágta az összes reggelit, vacsorát. Máskor négynaponta ha sikerül kakilnia, most minden nap tele volt a pelenkája.
Ami mégis a legjobb visszajelzés volt számomra, hogy a bölcsis gondozó néni (aki nyilván semmit nem tudott erről a vállalkozásról), már a negyedik napon azzal fogadott, hogy milyen szuperül viselkedett a kisfiam, milyen együttműködő, szófogadó, vidám volt, milyen jól evett. Az ötödik napon szó szerint azt mondta, a gyerek megtáltosodott, szárnyal, és kérdezi: mit csináltam vele? Hát – nem próbáltam elnyomni a rossz érzéseit, mint eddig. Csak meghallgattam.