| |

#30 Perpatvar

Munka után hazahoztam a két lányomat a nagyitól, ahol a kicsi az egész napot, a nagyobbik pedig az iskola után a délutánt töltötte.
Már az autóban éreztem, hogy nem lesz könnyű esténk, a 7 évesem igen harapós hangulatban volt. Aztán haza érve annyira fáradtnak éreztem magam, hogy azt mondtam magamnak: lesz ami lesz, én bizony ledőlök a kanapéra pihenni. Pedig ilyenkor 10 perc játékkal általában sikerül áthangolni a kedvüket.
A várt “rossz eredmény” nem is váratott magára, a nagyobb rám telepedett, és haragosan azt mondta: “unatkozom!” “Jó” nyögtem válaszul. Nem ezt várta. “Anya! De én unatkozom!” – ismételte még dühösebben. “Hallom, kicsim” – feleltem én. Erre még mindig dühösen bebújt mellém a takaró alá, mire a kicsi, aki eddig elfoglalta magát, rögtön úgy érezte, ebből már ő sem maradhat ki, és szintén odafészkelte magát mellém.
A nagyobb lányom erre teljesen kiakadt. Végre mellettem lehetett, megmutathatta a dühét, erre ez a másik beleavatkozik! “Menjen innen a Buci! A Buci olyan hülye kényes!” – kezdte kiabálni. De a kicsi se hagyta magát. “Nem is!” – próbált meg visszavágni, miközben rajtam keresztül már dulakodni is kezdtek egymással.
Hát igen, ez van akkor, amikor megpróbálom megspórolni azt a 10 perc játékot, amivel ki lehetne simítani őket. Most már muszáj volt cselekednem. Finoman csikizni kezdtem őket a hónuk alatt, hogy ne tudják egymást csápolni, közben öleltem is őket, és a tőlem telhető legvidámabban azt mondtam: “Imádom ezt a két vadegeret!” Nevetés. Folytattam: “Milyen remek, hogy két ilyen erős lányom van!”, és közben tovább fenyegettem őket a csiklandozással, hogy ne bánthassák egymást. Még több nevetés.
Már azt hittem, jóra fordultak a dolgok, mikor a nagyobb lányom megint a kicsire támadt: “De a Buci akkor is hülye!”. Ez már sok volt. Buci sírva fakadt, és beszaladt a fürdőszobába. “Gyere vissza kicsim! Úgy megölelnélek!” – kiabáltam utána, hiába. “Haggyábéké!” – jött az ilyenkor megszokott válasz. Ránéztem a nagyobbra. Semmit se mondtam, csak néztem őt kérdőn, hogy akkor most mi legyen. “Akkor is hülye” – bukott ki belőle, de éreztem, hogy sajnálja, ami történt. “Szerinted hogyan csalogassuk vissza?” kérdeztem. “Nem tudom.” – válaszolta.
Felálltam, ő jött utánam. Bucink ott ült a fürdőszoba hideg kövén, szomorúan. “Gyere!” – hívtam, de rám se nézett. “Gyere Buci!” – hívta a testvére is lelkesen. Erre már reagált: “Taxival”.
A legújabb taxi módi az, hogy egy erős vastag kötelet a földön ülve a karjai alá fűz, és én azzal húzom őt körbe a lakásban. Hoztuk a kötelet, húztuk a gyereket, már mosolygott is. “Most együtt” – kiáltotta a nagyobbik, és együtt helyezkedtek el a kötél végén. Nagy nevetés lett belőle, dőltek mindenfelé, ahogy próbáltam körbenavigálni őket a bútorok között.
Vagy három kört mentünk, aztán én valami máshoz fogtam. Ők az este további részében a legnagyobb egyetértésben játszottak együtt.