Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

Egry Zsuzsanna

Mit tegyünk, ha sír a kisbabánk?

| |

Aletha Solter cikke, kis kiegészítéssel a Kapcsolódó nevelés szemszögéből

A síró kisbaba sok szülőnek okoz fejtörést. Mikor sír a kisbabánk, és nem tudjuk, miért, ez sokféle érzést előhívhat belőlünk: szorongást, tehetetlenséget, frusztrációt, a hozzá-nem-értés érzését, és még dühöt, vagy ellenszenvet, a bántani akarást is. A sírással kapcsolatban rengeteg tanácsot kapnak a szülők, de ezek többsége nem világít rá a sírás tényleges okaira, és olyasmit javasol, ami kárt okoz a kisbaba érzelmi fejlődésében.

Olvasd tovább…

A hiányzó láncszem – miben új a Kapcsolódó nevelés?

| |

Szerencsére ma már sok olyan módszer, megközelítésmód forog a köztudatban, amelyek alternatívát jelentenek a (nem olyan) régi „büntess-és-jutalmazz” nevelési felfogással szemben (amit az előző generációk a legjobb szándékkal, más minták hiányában alkalmaztak). Ilyen például az erőszakmentes kommunikáció, az érzelmi intelligencia tréning, vagy a kötődő nevelés.

Ám „aktív” szülőként azt tapasztaljuk, hogy ezek a módszerek – bár nagyrészt működnek – mégsem hozzák meg mindig a várt eredményt, és ilyenkor gyakran tehetetlennek és kétségbeesettnek érezzük magunkat. Hiába ismételjük el százszor a boltban toporzékoló háromévesnek, hogy „látom, nagyon dühös vagy”, a kifakadása nem hagy alább, és hiába próbáljuk rávenni a csapkodó nyolcévesünket arra, hogy akkor most lélegezzen mélyeket, a csapkodás folytatódik. Mi pedig egyre feszültebbek, idegesebbek leszünk, míg végül már nekünk sem sikerül sem a lélegzés, és hiába mondjuk, hogy „amikor azt látom, hogy… úgy érzem, hogy…”. Helyette azon kapjuk magunkat, hogy már megint kiabálunk.

Olvasd tovább…

Békés karácsony? – hogyan éljük meg, és ne csak túl, az ünnepeket

| |

A karácsonyi időszak reményeink szerint a béke, az egymásra hangolódás, az öröm és a szeretet áramlásának időszaka. Ehhez képest ilyenkor gyakran még feszültebbnek, fáradtabbnak és türelmetlenebbnek érezzük magunkat.

Nem is csoda, hiszen rengeteg extra feladat, extra elvárás, extra pénzügyi vállalás szakad ilyenkor a nyakunkba. És mivel mindenki más is több feladattal néz szembe ilyenkor, kevésbé kapunk támogatást a mindennapokhoz. Több teher + kevesebb támogatás: kész is a recept a nagy karácsony előtti kiborulásokhoz és összeveszésekhez.
Olvasd tovább…

Íme, a bátorság receptje a fogászati székben

| |

8 éves lányom foga kilukadt. Nem volt nagy kedvem egy fogászati hercehurcához, így nem siettettem a kellemetlen kirándulást – úgyis mintha lötyögne már az a foga -, ám egy nap meg is fájdult neki, így kénytelenek voltunk elmenni.
Félve, de bátran, és lelkes izgalommal indult el a lányom aznap délután a fogorvoshoz. Mosolyogva ült fel a székre, és remekül együttműködött, míg vizsgálták a fogait. Megszületett az ítélet, a lukas fogat meg kellett fúrni, az ideget el kellett távolítani.
Kedvesen tudatták vele, mi fog vele történni. Kiderült, injekciót kell kapjon. Ebbe is beleegyezett. Szépen tűrte, hogy érzéstelenítő maszatot kenjenek a leendő szuri helyére.
Ám ekkor eljött a pillanat, hogy a doktornő elővette a 20 centis injekciós tűt, és a lányom ezt már nem bírta. Tényleg ijesztő látvány volt. Zokogni és remegni kezdett, és belém kapaszkodott. Az elmúlt két hónapban kétszer is vettek tőle vért, ez se segített a mostani helyzeten.
Én tudtam, hogy ha egy kicsit sírhat, akkor van remény arra, hogy engedje a kezelést. A vérvételnél is így volt. Az első rosszul sikerült vérvétel után a második alkalommal előre megbeszéltük, hogy addig sírhat, amíg akar, és csak akkor engedem majd a nővérnek, hogy megszúrja, ha már ő is igent mondott. 
És így volt az ujjába mélyen befúródott tüskénél is, amikor kb. 20 perc intenziv sírással, – amit én türelmesen, semmit nem erőltetve végighallgattam – onnan, hogy “sosem engedem, hogy kiszedd”, eljutottunk oda, hogy “anya, jó, most már kiszedheted”.
De most nem magunk voltunk, hanem egy fogorvosnál és az asszisztensénél, akik láthatóan keveset tudtak arról, hogy ilyenkor legjobb egy kis időt adni az érzéseknek. “Ne hisztizz!” – szólt rá kevéssé együttérzőn a lányomra az asszisztens. 
Büszke vagyok magamra, mert sikerült erre nyugodtan csak annyit válaszolnom, hogy “nem hisztizik, csak fél”. Ez szerencsére hatott: nem jött több hasonló megjegyzés.
A doktornő kedvesen elmondta a lányomnak, hogy ha nem akarja, most nem szúrja meg, de egyszer ezen túl kell esni, mert különben megint fájni fog. Én pedig gyors mérlegelés után úgy döntöttem, hagyom, hogy ő döntsön. Ha visszautasítja az injekciót, hazamegyünk, és nyugalomban felkészülünk: kettesben hallgatom majd meg a tiltakozásának egy részét. 
De így, hogy érezte, övé a döntés, és szabadon sírhatott néhány percet, megjött a bátorsága. “Csináljuk most!” – mondta a sírástól elcsukló hangon. Végig remegett, fogta a kezem, de nem futamodott meg. Aztán mikor az injekciót beleszúrták az előre elzsibbasztott bőrbe, rájött, hogy ez tényleg nem fáj. 
Innentől minden simán ment. A végén repdesett a büszkeségtől. Még kicsit háborogtunk azon, hogy hogy rátámadott az asszisztensnő, de aztán már ez sem volt téma.
Sajnos kiderült, van mégy egy picurka luk egy fogán. Vajon azt az akadályt hogyan veszi majd?

“Nem akarok lefeküdni!” – és ami mögötte volt

| |

A lassan négy éves kisebbik lányom évek óta a lefekvéshez köti az “érzelmi projektjeit”. Amikor visszautasítja, hogy lefeküdjön aludni, biztos lehetek benne, hogy történt valami, bántja valami, és arra van szüksége, hogy egy jó nagyot sírjon, és kijöjjön belőle a feszültség.
Az utóbbi időben újra elkezdett furcsán viselkedni lefekvéskor. Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy egészen szorosan mellébújjak, nem fekhettem oda a testvéreihez – ugyanabban a szobában -, nem fogadta el apát sem. 
Ideje volt kisimítani a dolgokat, mielőtt a félelme köré kezdtük volna szervezni mi

ndenki más életét is. Így egyik nap, amikor vacsoránál harmadszor is összeakaszkodott a testvérével, fogtam őt, bevittem a szobába, és leültem az ajtó elé. Persze azonnal sírni, toporzékolni kezdett. Követelte, hogy engedjem őt ki. “Majd egy kicsit később kimegyünk” – mondtam gyengéden, de határozottan. Egyre dühösebb lett. A kezében volt egy gyönygyből fűzött nyaklánc, azzal csapkodott szerte a levegőben. Teljesen kifordult magából, rettenetesen sírt, és egyre azt hajtogatta, hogy ki akar menni.

Ültem, és hallgattam őt. Már vagy 15 perce voltunk így. Én nem sokat szóltam, de ő időről-időre “cserélte a lemezt”, először azt akarta, én is menjek ki vele, aztán pedig elkezdte azt ismételgetni, hogy ő nem marad a szobában, és nem fog aludni. Eltelt újabb 10 perc, és a testvére türelmetlen lett, szeretett volna már ő is lefeküdni, velem lenni. 
Bejött a szobába, mire a kicsi viharzása alábbhagyott, de látszott, még nincs túl rajta. Összekészülődtünk, aztán újra a hálószobába mentünk, olvastunk, stb. Mikor eljött a lámpaoltás ideje, a kicsi megint nagyon sírni kezdett. Tiltakozott, hogy ne kapcsoljuk le a lámpát. Sírt és sírt, de már nem dühösen, hanem inkább reszketve. Végül újabb nagy adag sírás után kibökte, hogy nem akar aludni, mert akkor rosszakat álmodik. Ott volt mellettem, szorosan hozzám bújva, és szívszaggatóan remegve zokogott.
A testvére persze faggatta, mit álmodik, mesélt a saját rossz álmairól, nekem is mesélnem kellett a rossz álmaimról. Ilyenkor abbahagyta a sírást, de még mindig nem engedte, hogy lekapcsoljuk a lámpát. 
Végül megkértem a nagyobbat, hogy ne akarjon többet segíteni, mert így sose fogunk aludni. Hagyja sírni a kistestvérét, ha pedig nem bírja hallgatni tovább, menjen ki apához. Azután arccal is odafordultam a négyéveshez, miközben tartottam a karomban, és azt szeretettel azt mondtam neki: “Kicsim,  most szépen lekapcsoljuk a villanyt.” 
Erre persze megint rátört a félelem, és újabb zokogás következett. Hallgattam őt, és néha elismételtem a mondatot. Egy idő után rám nézett, és azt mondta, most már lekapcsolhatom a lámpát. Meg is tettem. Ő tovább sírt, teljesen hozzám bújva, míg el nem aludt. 
Reggel vidáman ébredt, azt mondta, ma nem álmodott rosszat. Azóta gyakran sír így este, de már anélkül, hogy előtte veszekedne, vagy tiltakozna. A lámpaoltás pillanata az, amikor szüksége van még arra, hogy így oldja a félelmét. De ezen túl, az életünk újra tágabb keretek között zajlik.

Van, hogy dühöngeni kell

| |

Kicsit döcögősen ugyan, de kb. működik nálunk az a rendszer, hogy egy héten egyszer vagy kétszer megszervezem, hogy valaki(k) lefoglalja két gyerekemet, míg én egy harmadikkal legalább 20 perc Gyerekidőt tartok. Ez az egyetlen módja annak, hogy kiszámíthatóan, és ne csak épp-amikor-alkalom-adódik módon Gyerekidőt tartsak velük, és a tapasztalatom az, hogy az eredmény – kiegyensúlyozott, többnyire békésen együtt játszó testvérek – ezerszeresen megéri a befektetett energiát.

A középső lányom (hamarosan 8 éves) mindig nagy örömmel készül ezekre a napokra. Ráadásul ez alkalommal valóban csak ketten voltunk, nem úgy mint máskor, amikor egy kedves bébiszitter igyekszik lefoglalni két gyerekemet, amíg én egy harmadikkal hallótávolságon belül örömködni próbálok. 

Hazaért az iskolából, és egyből kérte a “Réka időt”. Tudtam, hogy hamarosan megjön a nagyi a kistesóval, ezért én is azonnal kézbevettem a stopperórát, hogy beállítsam rajta az ő osztatlan figyelmet jelentő 20 percét. Ám kikapta a kezemből, és dühösen azt mondta: “Ne! Még nem találtam ki, mit akarok játszani!” 

Visszavettem az órát, és kedvesen azt válaszoltam, hogy nem baj, majd közben kitalálja. 

Erre robbant a bomba. Dühöngő ámokfutóvá változott, nekem esett, és azt követelte, hogy ne indítsam még el az órát. Nekem esett, megpróbált megütni, és dühöngve-zokogva kiabálta, hogy elrontottam a Gyerekidejét. 

Milyen jó, hogy a Kapcsolódó nevelés tananyag része, hogy elmondják szegény naiv, igyekvő szülőknek, hogy a Gyerekidőt a gyerekek nem mindig játszásra használják – de mindig arra, amire épp szükségük van. Különben most elég rosszul és kiábrándultan érezném magam – én itt teperek, és ez a hála?

Lányom közben beviharzott a hálószobába. Utánamentem. Már elbújt a takaró alá, hogy ott sírjon, de erre előörvénylett, és újból rámvetette magát. Nagyon, nagyon dühös volt. Rettenetesen haragudott, hogy elloptam az idejéből. Bántani próbált, karmolni, rúgni, harapni. Gyakorlott mozdulatokkal hárítottam mindent, hogy senkinek ne essen bántódása. Közben néha annyit mondtam, hogy “kicsim, itt vagyok!”, meg hogy “sajnálom”. 

Aztán megszólalt a stopperóra, ami a Gyerekidő végét jelezte, és a dühöngése is alábbhagyott. Még mindig haragudott, de már nem akart bántani. Mondtam, ha akarja, játszahtunk valami, míg a nagyiék megjönnek, de elutasította. Helyette hüppögve elkezdte elmesélni, hogy aznap hogyan csúfolta ki egy osztálytársa. Így a dühe is több értelmet nyert számomra is.

Végül amikor végül tényleg befutott a kistesója, nagy örömmel fogadta. Szinte azonnal játszani kezdtek – ami mostanában, mióta újra iskolaidő van, nem olyan gyakori. A nagyobbik lányom gyakran a kicsin akarja levezetni az iskolai feszültséget. Semmi komoly, “csak” egy kis piszkálódás itt, egy kis beszólás ott. Épp elég ahhoz, hogy a kicsi se legyen boldog önmaga. 

De ez a nap más volt. Gyönyörűen játszottak együtt, épp, mint a nyáron. Mégis csak hatott a “gyerekidő” csodaszer.

Másnap, amikor az ágyban hengergőztünk a nagyobbik lányommal, és már egész sokat nevettünk, óvatosan felhoztam az előző napi “vihar” témáját. “Gyönyörűm, elmondhatom a gondolatomat a tegnapi Gyerekidőről?” – kérdeztem óvatosan. Bólintott. “Szerintem te arra akartad használni az idődet, hogy dühönghess, nem?” – folytattam még óvatosabban. 

A választ már nem is egy 8 éves kislány, mint inkább egy ereje teljében lévő oroszlán bődülte el: “Igen!!!! Lehet!!!” 

Hát igen, van, hogy dühöngeni kell.

A “nem megfelelő ajándék” (egyik) esete

| |



Talán nem én vagyok az egyetlen, aki gyomorgörccsel gondol a különböző ajándékozós alkalmakra. Egy ideig még lehet értelmes és a családot nem csődbe vivő ajándékokat vásárolni, de pár év és néhány gyerek, tetőzve az erősödő csoportnyomással, és már csak (még az eddigieknél is inkább) felesleges és méregdrága kívánalmak maradnak a listán. Na, azt azért meg mégsem. 

Így – a mi családunkban legalábbis – egyre többször futunk bele a “nem megfelelő ajándék esetébe”. 

És persze megint megtörtént.

Gyakran utazom el pár napra külföldre, és ilyenkor hozok a gyerekeknek valami apróságot – Angliából Jelly Beans-t, Csehországból ostyalapos édességet stb. Mostani utamon viszont leghamarabb a visszaúton a reptéren kerültem bolt közelébe, ahol pont ugyanazokat a dolgokat árulták, mint itthon, csak sokkal több pénzért. Szerencsémre találtam hétszínű (!) tollat, három különféle kivitelben, és bár sejtettem, hogy ez a nagyfiamnak nem biztos, hogy annyira tetszeni fog, megvettem őket. Biztos ami biztos, vettem még diós datolyakrémet is, ajándékügyi tűzoltás esetére.

Otthon a gyerekeim (10, 8 és 3,5 évesek) nagy örömmel fogadtak, és persze rávetették magukat a csomagomra – “anya, mit hoztál?!”. Átnyújtottam a tollakat. A lányoknál eléggé betalált (bár persze a 8 évesemnek jobban tetszett a húga tolla, mert azon bárány volt, az övén meg “csak” egér). De a fiam, a legidősebb, épp csak kézbefogta, már dobta is le az asztalra, és közben sírásra görbült a szája.

“Én finom édességet akartam!” – mondta csalódottan és szemrehányóan. Áldottam az eszem a datolyakrémért, bár gyanítottam, hogy ezt most nem úszom meg ennyivel. Hogy is tehetne rendbe egy datolyakrém 5 napnyi anyahiányt!

És erre mondják, hogy “így legyen ötösöm a lottón!”. “Utálom a datolyakrémet! Csak te szereted!” – sírta vinnyogva az elsőszülöttem. “Én valami finom édességet kértem!” Próbáltam röviden elmondani neki, hogy nem volt nyitva bolt, és hogy a hétszínű toll olyasmi, amire én mindig is vágytam, és úgy gondoltam, talán neki is tetszeni fog. Persze ettől semmi sem változott, tovább sírt. Tudtam jól, épp ez a sírás az, amire most szüksége van. Utána majd más színben látja a világot.

Mivel az apukája – aki 20 másodperc alatt akad ki ettől a frekvenciától – szintén ott időzött a konyhában, fogtam a gyerekem, és bevittem a hálószobába. Készségesen jött velem, és közben tovább sírta panaszait. “Csak egy ilyen hülye tollat hoztál, meg hülye datolyakrémet, én ezeket utálom!” – zokogta. Leültem vele az ágyra, finoman átöleltem, és továbbra is csak annyit mondtam néha-néha, hogy sajnálom, hogy nem sikerült örömet szereznem neki. Belőle pedig ömlött ki a csalódottság, hogy bezzeg a húgainak olyat hoztam, ami nekik tetszik, de neki miért nem hoztam valami mást, és hogy nem hiszi el, hogy nem volt nyitva bolt… stb. stb. stb.

Üldögéltem mellette és hallgattam őt. Vagy 10 percig tartott ez így, mikor egyszer csak az egyik mondat közepén elnevette magát. Aztán felállt, és kiment a konyhába. Én még ott maradtam ülve. Ezelőtt is már nagyon fáradt voltam, jó volt még így üldögölni, csendben. 

De a fiam már jött is be a hírrel, fülig érő szájjal: “Anya, ebbe méz is van keverve! Ez finom!”

Ha most ez nem egy blogbejegyzés, hanem egy cikk lenne, itt elidőznék azon, hogy micsoda csodafegyver a fogyasztói társadalom visszásságaival szemben az, ha egyszerűen meghallgatjuk a gyerekek sírását. 


De mert ez nem egy cikk, hanem történet, azzal kerekítem le, hogy azóta (10 napja) se a toll, se a datolyakrém, se a hiányzó “finom édesség” nem került többet szóba. Viszont annál többször kéri a fiam, hogy tartsunk “Áron időt”. Hiszen ez az, amire igazából szüksége van, és én úgy örülök, hogy ezt ő is így érzi, így tudja.

Mi kell ahhoz, hogy a testvérek jóban legyenek egymással? Gyerekidő!

| |

A nyár, bár remekül telt, elég nehéz is volt, mert alig-alig tudtam külön-külön együtt lenni a gyerekekkel. Ennek a fajta figyelemnek és “feltöltésnek” a hiánya leginkább a középső, hét éves lányomon látszott meg, aki az elmúlt időszakban rendszeresen piszkálni kezdte a 3 éves kishúgát. Akit amúgy imád, szeretget, ölelget, élvez. De nem az utóbbi pár hétben, mikor a viselkedését talán a “gonoszkodás” szó írja le a legjobban.
 
Rájöttem, muszáj valahogy megszerveznem, hogy lehessen  mindegyiknek “gyerekideje“, amikor csak vele vagyok, és azt csináljuk, amit ő akar.
 
Így aztán rászántam magam, hogy fizetek egy gyerekvigyázót, aki hetente kétszer eljön hozzánk, és lefoglalja azt a két gyerekemet, akivel épp nem töltök “gyerekidőt”.
 
Bár hamarabb megtettem volna! Rögtön az első alkalom után – amikor 20-20 percet játszottam mindegyikükkel (5-10 perces szünetekkel, mert ki bírja ezt másként…), a nagyobbik lányom újra angyali lett a testvérével. 20 percen keresztül azt játszottuk, hogy ő cirkuszi kutya (Picur), én pedig a kiképzője-gazdája, aki különböző mutatványokra tanítja be őt. Volt ott bukfenc, pörgés, fejenállás, és persze főleg rajtam végzett akrobatika, sok-sok nevetéssel. 
 
Aztán mikor vége lett, és a gyerekvigyázónk is elment, félve vártam, most mi lesz. Gonoszkodik-e, dühösködik-e tovább, vagy kapott most annyit belőlem, hogy újra szeretetteli önmaga legyen? 
 
A két lány gyönyörűen játszani kezdett egymással. Picur kutyának lett egy kutyatestvére, akit ápolt, amíg az beteg volt, és elkergette a gonszkodni akaró babákat körüle (!). 
 
Hiába, valahol az energiát bele kell tenni: vagy abba, hogy kibírjam kiabálás nélkül, amikor összevesznek, vagy abba, hogy segítsek nekik jóban lenni egymással.