Villő 2 évesen éppen abban a korszakban van, hogy mindent egyedül akar csinálni. (Bár ha jobban belegondolok, mindig is ilyen volt.) Persze ez nem mindig sikerül, és akkor előfordul, hogy kiborul.
Amikor megtanulta a pólóját egyedül levenni, naponta többször átöltözött, hogy frissen szerzett készségét bemutassa. Egyik nap egy szűkebb nyári ruha volt rajta, amivel sehogyan sem boldogult. Többször nekiveselkedett, de a ruhát nem tudta áthúzni a fején, amiért egyre dühösebb lett. Időnként leborult a földre, ott zokogott, majd rövid idő után próbálkozott újra. Felajánlottam neki a segítségemet, de természetesen nem élt vele. Így hát csak annyit tudtam tenni, hogy ültem mellette, és időnként halkan javasoltam, hogy próbálja meg a ruhát alulról lehúzni. Persze először ezt sem fogadta meg, bár nem tudom, meghallotta-e egyáltalán.
Néhány földre borulós epizód után mégis lefelé kezdte húzni a ruhát – talán magától is eszébe jutott ez a megoldás, talán mégis próbára érdemesnek találta az ötletemet, miután jól kidühöngte magát támogató jelenlétemmel – és végül sikerült levennie. Ezután a világ újra kerek lett.