Egyik nap azt játszottuk a gyerekekkel, hogy az ágyon felkapom, és eldobom őket. Egyszer ahogy megfogtam Lőrincet, a magasba emeltem, és ott még egy kicsit ráztam, mielőtt eldobtam volna, Lőrincnek eszébe jutott, hogy ez most olyan, mintha kukásautó lennék. (Nagy kedvenc, sokszor figyeljük, hogyan borítják be a kukásbácsik a szemetet a kukásautóba.)
Kérte, hogy játszunk így tovább: ő lesz a szemét, én pedig elviszem a szeméttelepre. Belementem, és elkezdtem keresgélni: „hol van itt valami szemét?”. Ő persze jelentkezett. Én meg felemeltem, megszagoltam, a legváltozatosabb gusztustalan dolgokat találtam ki (rohadt gyümölcs, kakis pelenka), hogy éppen mit találtam a szemétben, mindnek nagyon örültem „ó, ez nagyon finom, nagyon szeretem”, és közben puszilgattam. Lőrinc pedig nagyokat nevetett, nagyon élvezte ezt a játékot.
Azt hiszem, hogy az ehhez hasonló játékok nagyon jók arra, hogy a gyerekek megérezzék, hogy akkor is szeretjük őket, ha éppen nem a legjobb formájukat hozzák.