Nem csak a gyerekek, mi magunk is nap, mint nap mondunk olyasmit, amit valójában nem gondolunk komolyan, vagy netán épp az ellenkezőjét gondoljuk. Olyan is előfordul, hogy ott, abban a pillanatban teljesen és száz százalékosan igaznak érezzük, egy kis idő (általában heves érzelmekből való lenyugvás után) kapunk csak észbe: hát, ezt nem teljesen gondoltam komolyan. Gondoljunk csak arra, mikor a bevásárló listából kiinduló nagy veszekedés végén vágjuk a párunk fejéhez, hogy elválunk, vagy amikor felindultan sikáljuk végig a konyhát és bizonygatjuk, hogy nem kell segíteni.
A gyerekek még kevésbé ismerik a saját érzelmeik működését, és kevésbé is tudják kontrollálni azokat. Habár szülőként mélységesen szeretjük őket és megpróbálunk nekik mindent megadni, mégis sok kisebb és nagyobb rossz érzés, feszültség, frusztráció halmozódhat fel bennük napról napra. Gyakran történik velük olyasmi, amit nehéz nekik feldolgozni – valaki nem akar vele játszani az oviban, hiába próbál totyogni, gyakran elesik, sosem ő nyeri a futóversenyt, hiába akar velünk játszani, mi épp a kisebbet pelenkázzuk, főzünk vagy felvesszük a telefont. Mindez nem a mi hibánk és nem is az övék: a gyerekeinknek elemi szükségük van a velünk való kapcsolódásra, a világunk azonban olyan, hogy ezt nem tudjuk maradéktalanul megadni vagy minden nehézséget kiküszöbölni.
Ezek a tartogatott, halmozódó rossz érzések azonban nem törlődnek ki végleg, hiába bújnak el időnként a felszín alá. Amíg agyunk gondolkodó része, a homloklebeny kordában tudja őket tartani, a gyerekeink látszólag jól működnek, és megértik, ha azt mondjuk, vedd a cipőd. Van azonban egy pont, amikor már olyan sok bennük a rossz érzés, a feszültség, hogy azok egy óvatlan pillanatban „lecsapják a biztosítékot”. Agyukban átveszi az uralmat a limbikus rendszer, ahol az érzelmeink tárolódnak, és – ha akarjuk, ha nem – felszínre tör a sok apró-cseprő sérelem, fájdalom, nehézség. Ilyenkor gyermekünk nem tud már gondolkodni, és olyasmit mond vagy tesz, ami nem a pillanat valóságáról, hanem tartogatott nehéz érzéseiről árulkodik – például üvöltve hozzánk vágja a cipőjét, pedig mi csak annyit kértünk, hogy vegye fel. Ha képesek vagyunk ilyenkor a kiborulás mögé látni, és felismerni a nehéz szavak mögött rejlő valódi vágyat a kapcsolódásra és közelségre – nyert ügyünk van. És neki is.
Ha a gyerekeinkhez néha házhoz jönne egy érzelmi szinkrontolmács, a nehéz helyzetekben valahogy így fordítaná le a legtipikusabb mondatokat:
1.Hagyj békén! Menj innen!
A kisgyerekes szülők többsége jól ismeri ezeket a mondatokat, és legtöbben tehetetlenül, értetlenül állunk előttük – sőt, az is lehet, hogy mélységesen megbántva érezzük magunkat. Ha így van, az nem a mi hibánk. Valószínűleg túl sokszor tapasztaltuk meg gyerekkorunkban mi magunk is, hogy egy-egy érzelmi hurrikán közepette nem volt velünk senki, aki melegséggel megvárta volna, míg lecsillapodik bennünk a vihar. Mégis: ha tudjuk, hogy ilyenkor a gyerekünkben valójában nagy érzések dúlnak, aminek érdemes utat engedni, és szeretettel vele maradni, míg kiadja őket, akkor talán könnyebb lesz „lefordítani” ezeket a szavakat arra: gyere ide, maradj közel hozzám! Minél nagyobb a vihar, gyermekünknek annál jobban szüksége van a mi odafordulásunkra, nyugalmunkra és közelségünkre – bármit is mondjon éppen.
2.Nem akarok hazamenni!
Szülőként rendszeresen találkozhatunk az ellentmondásosnak tűnő élménnyel, hogy hiába el se akart indulni a gyermek az oviba/úszásra/nagymamához, amikor a végén érte megyünk, óriási kiborulás következik, és „haza se akar jönni”. Gyakran hallhatjuk azt a megállapítást is: a gyereknek eddig semmi baja nem volt, ez a hiszti „csak nekünk szól”. Ez igaz is, de egy kicsit más éllel, mint ahogyan a legtöbben emlegetik a jelenséget. Velünk együtt ugyanis megérkezett a két lábon járó érzelmi biztonság, az otthon melege. Jelenlétünk, a hozzánk való kapcsolódás lehetősége gyerekeink tartogatott nehéz érzései számára olyan, mint egy fényes lámpa éjjeli lepkéknek: odaözönlenek mindannyian. Amit oly nehezen cipelt magában egész nap – hogy egyáltalán ide kellett jönni, mikor nem is akart, hogy kiment a vonalból a színezőben, amiért kicsúfolták, hogy nem adták neki oda a homokozólapátot, hogy hideg volt az uszodai víz, és mégis be kellett menni, és megannyi más sérelem – az mind kijöhet most belőle egy szuszra. Gyerekként azonban nem fogja tudni azt mondani nekünk: anya, apa, olyan nehéz napom volt, hadd toporzékoljam már ki magamból ezt a sok feszültséget! Helyette kitalálja az első kézenfekvő „ürügyet”, amin végre sírhat egy jót, és bízhat benne, hogy mi ebben a nehéz helyzetben is vele maradunk, és meghallgatjuk őt.A „nem megyek haza” mögött legtöbbször valójában az van: „de jó, hogy itt vagy, és meghallgatsz”.
3. Apa nem jó! Csak anyát akarom!
Számos családban ez így hangzik el, de a gondolatmenet persze a fordítottjára is igaz (miszerint csak apa jó). A hangsúly azon van, hogy gyakran a gyerekünk az egyik szülőjével jóval több időt tölt, vagy jóval több időt töltött élete első éveiben. A kötődés azonban mindkét szülőjével mégoly erős, mélyen szereti őket. Mivel számára a világ eseményei sokáig igen nehezen értelmezhetők, nem csoda, ha kicsi korától gyakran érzi úgy: egyikük nap, mint nap elmegy, végeláthatatlan ideig nincs itt, talán itt is hagyott minket. Ahogyan a „nem megyek haza” esetében, itt is érzékelhetjük: a gyerekek számára a külön töltött idő utáni újrakapcsolódás nehéz. Amikor egy hosszú nap (vagy még több idő) után ismét megjelenik a szeretett személy, az agya azt a jelzést adja: ezzel az emberrel kapcsolatban van ám itt néhány sérelem bennem! Épp itt az ideje kiadni!
És hogy mit tehet a szülő, ha a gyereke szerint csak a másik moshatja meg a kezét, vághatja neki a sajtot és tarthatja egyáltalán ölben? Megérti a szavak mögött rejlő üzenetet: hiányoztál! Ha ezekben a helyzetekben apa szeretettel, szemkontaktust keresve, nyugodtan a gyermeke mellett tud maradni, nagy ajándékot ad neki. A jelenlétével és melegségével (szavakra nincs is szükség!) azt üzeni: nem csak anya jó, én is ugyanannyira szeretlek, és melletted maradok, míg kitisztulnak belőled a sérelmek!
4. Utálom a tesómat! Bárcsak sose született volna meg!
A többgyermekes családok javarésze biztos további vicces és kevésbé vicces mondattal tudná kiegészíteni a sort: vidd vissza a kórházba, adjuk el, nincs rá szükség. Egy baba születése óhatatlanul nehéz érzéseket ébreszt a gyerekekben: minden igyekezetünk ellenére érezheti úgy, rá nem figyelnek annyira, kevesebb jut neki a szeretett szülőkből, a kistesó ráadásul rombol, pusztít, elvesz. Nem csoda, ha hangot ad annak, hogy ezt valahogy vissza kéne csinálni.
Eközben azonban mi magunk is érezhetjük: a gyerekek – mint születetten jó és csupaszív lények – mélységesen szeretik a testvérüket. Ezt a mély szeretetet épphogy még inkább meg tudják élni bizonyos pillanatokban, ha más pillanatokban meg lehetőségük van hangot adni a szeretetüket elhomályosító érzéseknek. Nyugodtan engedjünk utat ezeknek a mondatoknak, sőt, akár játékosan rá is tehetünk egy lapáttal: igen, valóban, ez a baba túl hangos, – mondhatjuk tettetett kétségbeeséssel, a fülünket befogva – most mit tegyünk vele? Lehet, hogy már az is nevetést csal ki a gyerekünkből, ha csak soroljuk a képtelen ötleteket, hogyan lehetne elhallgattatni vagy megszabadulni tőle. A gyakori rombolások során megpróbálkozhatunk mi magunk is egy rozoga dupló-torony építésével, és ha színlelt magabiztossággal kijelentjük, ezt aztán tuti nem rombolja le senki – biztosak lehetünk benne, hogy élvezettel fog beszállni a torony-döntögetésbe a nagyobb testvér is. A lényeg, hogy közös nevetésekkel „átkeretezhetjük” ezeket a nehéz érzéseket, anélkül, hogy gátat kéne szabnunk a szavainak, amik persze valójában azt jelentik: „figyelj rám, én is kérek belőled!”
Akár a nevetés, akár a sírás az, ami a nehéz pillanatokban segítségünkre siet, és kitisztítja gyermekünkből a nehéz érzéseket, mindenképpen nagy ajándékot adunk az ilyen helyzetekben, ha nem kezdünk kétségbeesni az ellentmondásosnak tűnő üzenetektől és vesszük őket szó szerint, hanem képesek vagyunk helyesen tolmácsolni érzelmeit a magunk számára, és a mögöttes üzenetre reagálni: kapcsolódást ajánlani.
