Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

testvér

Mit jelent igazából a “hagyj békén”? – négy tipikus mondat gyerekeink szájából, és ami mögötte van

Nem csak a gyerekek, mi magunk is nap, mint nap mondunk olyasmit, amit valójában nem gondolunk komolyan, vagy netán épp az ellenkezőjét gondoljuk. Olyan is előfordul, hogy ott, abban a pillanatban teljesen és száz százalékosan igaznak érezzük, egy kis idő (általában heves érzelmekből való lenyugvás után) kapunk csak észbe: hát, ezt nem teljesen gondoltam komolyan. Gondoljunk csak arra, mikor a bevásárló listából kiinduló nagy veszekedés végén vágjuk a párunk fejéhez, hogy elválunk, vagy amikor felindultan sikáljuk végig a konyhát és bizonygatjuk, hogy nem kell segíteni.

A gyerekek még kevésbé ismerik a saját érzelmeik működését, és kevésbé is tudják kontrollálni azokat. Habár szülőként mélységesen szeretjük őket és megpróbálunk nekik mindent megadni, mégis sok kisebb és nagyobb rossz érzés, feszültség, frusztráció halmozódhat fel bennük napról napra. Gyakran történik velük olyasmi, amit nehéz nekik feldolgozni – valaki nem akar vele játszani az oviban, hiába próbál totyogni, gyakran elesik, sosem ő nyeri a futóversenyt, hiába akar velünk játszani, mi épp a kisebbet pelenkázzuk, főzünk vagy felvesszük a telefont. Mindez nem a mi hibánk és nem is az övék: a gyerekeinknek elemi szükségük van a velünk való kapcsolódásra, a világunk azonban olyan, hogy ezt nem tudjuk maradéktalanul megadni vagy minden nehézséget kiküszöbölni.

Ezek a tartogatott, halmozódó rossz érzések azonban nem törlődnek ki végleg, hiába bújnak el időnként a felszín alá. Amíg agyunk gondolkodó része, a homloklebeny kordában tudja őket tartani, a gyerekeink látszólag jól működnek, és megértik, ha azt mondjuk, vedd a cipőd. Van azonban egy pont, amikor már olyan sok bennük a rossz érzés, a feszültség, hogy azok egy óvatlan pillanatban „lecsapják a biztosítékot”. Agyukban átveszi az uralmat a limbikus rendszer, ahol az érzelmeink tárolódnak, és – ha akarjuk, ha nem – felszínre tör a sok apró-cseprő sérelem, fájdalom, nehézség. Ilyenkor gyermekünk nem tud már gondolkodni, és olyasmit mond vagy tesz, ami nem a pillanat valóságáról, hanem tartogatott nehéz érzéseiről árulkodik – például üvöltve hozzánk vágja a cipőjét, pedig mi csak annyit kértünk, hogy vegye fel. Ha képesek vagyunk ilyenkor a kiborulás mögé látni, és felismerni a nehéz szavak mögött rejlő valódi vágyat a kapcsolódásra és közelségre – nyert ügyünk van. És neki is.

Ha a gyerekeinkhez néha házhoz jönne egy érzelmi szinkrontolmács, a nehéz helyzetekben valahogy így fordítaná le a legtipikusabb mondatokat:

1.Hagyj békén! Menj innen!

A kisgyerekes szülők többsége jól ismeri ezeket a mondatokat, és legtöbben tehetetlenül, értetlenül állunk előttük – sőt, az is lehet, hogy mélységesen megbántva érezzük magunkat. Ha így van, az nem a mi hibánk. Valószínűleg túl sokszor tapasztaltuk meg gyerekkorunkban mi magunk is, hogy egy-egy érzelmi hurrikán közepette nem volt velünk senki, aki melegséggel megvárta volna, míg lecsillapodik bennünk a vihar. Mégis: ha tudjuk, hogy ilyenkor a gyerekünkben valójában nagy érzések dúlnak, aminek érdemes utat engedni, és szeretettel vele maradni, míg kiadja őket, akkor talán könnyebb lesz „lefordítani” ezeket a szavakat arra: gyere ide, maradj közel hozzám! Minél nagyobb a vihar, gyermekünknek annál jobban szüksége van a mi odafordulásunkra, nyugalmunkra és közelségünkre – bármit is mondjon éppen.

2.Nem akarok hazamenni!

Szülőként rendszeresen találkozhatunk az ellentmondásosnak tűnő élménnyel, hogy hiába el se akart indulni a gyermek az oviba/úszásra/nagymamához, amikor a végén érte megyünk, óriási kiborulás következik, és „haza se akar jönni”. Gyakran hallhatjuk azt a megállapítást is: a gyereknek eddig semmi baja nem volt, ez a hiszti „csak nekünk szól”. Ez igaz is, de egy kicsit más éllel, mint ahogyan a legtöbben emlegetik a jelenséget. Velünk együtt ugyanis megérkezett a két lábon járó érzelmi biztonság, az otthon melege. Jelenlétünk, a hozzánk való kapcsolódás lehetősége gyerekeink tartogatott nehéz érzései számára olyan, mint egy fényes lámpa éjjeli lepkéknek: odaözönlenek mindannyian. Amit oly nehezen cipelt magában egész nap – hogy egyáltalán ide kellett jönni, mikor nem is akart, hogy kiment a vonalból a színezőben, amiért kicsúfolták, hogy nem adták neki oda a homokozólapátot, hogy hideg volt az uszodai víz, és mégis be kellett menni, és megannyi más sérelem – az mind kijöhet most belőle egy szuszra. Gyerekként azonban nem fogja tudni azt mondani nekünk: anya, apa, olyan nehéz napom volt, hadd toporzékoljam már ki magamból ezt a sok feszültséget! Helyette kitalálja az első kézenfekvő „ürügyet”, amin végre sírhat egy jót, és bízhat benne, hogy mi ebben a nehéz helyzetben is vele maradunk, és meghallgatjuk őt.A „nem megyek haza” mögött legtöbbször valójában az van: „de jó, hogy itt vagy, és meghallgatsz”.

3. Apa nem jó! Csak anyát akarom!

Számos családban ez így hangzik el, de a gondolatmenet persze a fordítottjára is igaz (miszerint csak apa jó). A hangsúly azon van, hogy gyakran a gyerekünk az egyik szülőjével jóval több időt tölt, vagy jóval több időt töltött élete első éveiben. A kötődés azonban mindkét szülőjével mégoly erős, mélyen szereti őket. Mivel számára a világ eseményei sokáig igen nehezen értelmezhetők, nem csoda, ha kicsi korától gyakran érzi úgy: egyikük nap, mint nap elmegy, végeláthatatlan ideig nincs itt, talán itt is hagyott minket. Ahogyan a „nem megyek haza” esetében, itt is érzékelhetjük: a gyerekek számára a külön töltött idő utáni újrakapcsolódás nehéz. Amikor egy hosszú nap (vagy még több idő) után ismét megjelenik a szeretett személy, az agya azt a jelzést adja: ezzel az emberrel kapcsolatban van ám itt néhány sérelem bennem! Épp itt az ideje kiadni!
És hogy mit tehet a szülő, ha a gyereke szerint csak a másik moshatja meg a kezét, vághatja neki a sajtot és tarthatja egyáltalán ölben? Megérti a szavak mögött rejlő üzenetet: hiányoztál! Ha ezekben a helyzetekben apa szeretettel, szemkontaktust keresve, nyugodtan a gyermeke mellett tud maradni, nagy ajándékot ad neki. A jelenlétével és melegségével (szavakra nincs is szükség!) azt üzeni: nem csak anya jó, én is ugyanannyira szeretlek, és melletted maradok, míg kitisztulnak belőled a sérelmek!

4. Utálom a tesómat! Bárcsak sose született volna meg!

A többgyermekes családok javarésze biztos további vicces és kevésbé vicces mondattal tudná kiegészíteni a sort: vidd vissza a kórházba, adjuk el, nincs rá szükség. Egy baba születése óhatatlanul nehéz érzéseket ébreszt a gyerekekben: minden igyekezetünk ellenére érezheti úgy, rá nem figyelnek annyira, kevesebb jut neki a szeretett szülőkből, a kistesó ráadásul rombol, pusztít, elvesz. Nem csoda, ha hangot ad annak, hogy ezt valahogy vissza kéne csinálni.

Eközben azonban mi magunk is érezhetjük: a gyerekek – mint születetten jó és csupaszív lények – mélységesen szeretik a testvérüket. Ezt a mély szeretetet épphogy még inkább meg tudják élni bizonyos pillanatokban, ha más pillanatokban meg lehetőségük van hangot adni a szeretetüket elhomályosító érzéseknek. Nyugodtan engedjünk utat ezeknek a mondatoknak, sőt, akár játékosan rá is tehetünk egy lapáttal: igen, valóban, ez a baba túl hangos, – mondhatjuk tettetett kétségbeeséssel, a fülünket befogva – most mit tegyünk vele? Lehet, hogy már az is nevetést csal ki a gyerekünkből, ha csak soroljuk a képtelen ötleteket, hogyan lehetne elhallgattatni vagy megszabadulni tőle. A gyakori rombolások során megpróbálkozhatunk mi magunk is egy rozoga dupló-torony építésével, és ha színlelt magabiztossággal kijelentjük, ezt aztán tuti nem rombolja le senki – biztosak lehetünk benne, hogy élvezettel fog beszállni a torony-döntögetésbe a nagyobb testvér is. A lényeg, hogy közös nevetésekkel „átkeretezhetjük” ezeket a nehéz érzéseket, anélkül, hogy gátat kéne szabnunk a szavainak, amik persze valójában azt jelentik: „figyelj rám, én is kérek belőled!”

Akár a nevetés, akár a sírás az, ami a nehéz pillanatokban segítségünkre siet, és kitisztítja gyermekünkből a nehéz érzéseket, mindenképpen nagy ajándékot adunk az ilyen helyzetekben, ha nem kezdünk kétségbeesni az ellentmondásosnak tűnő üzenetektől és vesszük őket szó szerint, hanem képesek vagyunk helyesen tolmácsolni érzelmeit a magunk számára, és a mögöttes üzenetre reagálni: kapcsolódást ajánlani.

13 ötlet a testvérharcok játékos kezelésére

A testvérek közti “feszkó” előbb-utóbb minden szülő idegeit kikezdi. Íme néhány ötlet, hogyan fordíthatjuk át ezeket az alkalmakat a családi kapcsolódás pillanataivá. (Fontos: ezek az ötletek gyakran működnek. Ha nem, és a gyerekünk kiborul a mi játékos próbálkozásunkon, az is jó! Annyi történik csupán, hogy a figyelmünk segítségével épp megszabadul azoktól a rossz érzésektől, amik miatt nem tudott jóban lenni a testvérével.)

A fordításért millió köszönet Petri Szabolcsnak. Forrás: https://www.handinhandparenting.org/2016/08/15-playful-ways-handle-sibling-rivalry/

  1. Az én drága kincsem

Akkor a legjobb, ha a két testvér egy játékért harcol. Kapj fel pl.  egy könyvet, egy párnát, vagy bármit, ami valójában nem értékes! A gyerekeknek mondd, hogy ez a te kincsed, amitől soha nem akarsz megválni. Fogd erősen és hagyd hogy elkezdjenek érte küzdeni veled (persze hagyd őket nyerni a végén)! Ismételd meg más tárggyal is, hogy mindkét gyereknek jusson valami sikerélmény!

  1. A menekülő labda

Vigyél ki mindenkit a kertbe, hogy a feszültséget kiszaladgálják! Vegyél egy labdát a kezedbe és mondd játékos hangon, hogy nem akarom, hogy ezt a labdát valahová dobják, pl. le a csúszdán vagy egy fához vagy játszhatnak vele, de nehogy egymáshoz dobják. Hagyd, hogy ellopják tőled és fuss utánuk. Játékosan birkózd le őket és próbáld meg visszaszerezni, de mindig hagyd őket nyerni! Irányítsd úgy a játékot, hogy mindkét gyerek meg tudja szerezni egyszer egyszer a labdát!

  1. Elrejtős játék

Ez szintén játszható labdával vagy bármi mással a kertben. mondd játékos hangon, hogy nem akarod, hogy ezzel a játékkal többet játszanak, ezért el fogod dugni, úgy hogy soha meg nem találjákJ. Miközben épp dugod el, mondd nekik, hogy csukják be a szemüket, de ne leskelődjenek! (Amivel pont azt akarod elérni, hogy leskelődjenek). Aztán ha megtalálják az elrejtett dolgot és elkezdenek velel  játszani, akkor keríts nagy feneket neki, oh nem! hogy találtátok meg ilyen gyorsan? stb. Rejts el két dolgot, ha ez így jobban működik két gyereknél!

  1. Zeneterápia

Csinálj egy dobozt, ami tele van zajos játékokkal. Amikor megpróbálsz a ház körüli teendőkkel foglalkozni (pl. takarítás, főzés …stb.) és érzed, hogy balhé lesz köztük, akkor mondd játékos és hívogató hangon, hogy reméled hogy nem fognak a zajos dobozból kivenni valalmit hogy „megzavarják” a munkádat. Ha fokozni akarod a nevetést, akkor vedd el tőlük az adott eszközt és tedd vissza vagy egy fiókba, mondván, hogy reméled, hogy nem veszik ki onnan ismét.

  1. Vicces kihívások

Mondd a gyerekeidnek, hogy valamiben te vagy az abszolút bajnok és ők együtt se tudnak téged legyőzni ebben. Ez lehet pl. zoknidobálás az ágyról vagy pingponglabda lefújása egy szívószálon keresztül az asztalról (vagy az egy perc és nyersz c. műsorból lehet ötleteket lopni). Aztán nekik ellened kell versenyezni összefogva és így kieresztve a feszültséget. Hívd ki őket, de hagyd őket nyerni a végén, és mindig rendesen akadj ki azon hogy hogy verhettek meg téged!:)

  1. Helyszíni riporter

Amikor a gyerekek harcolnak, birkóznak, játszd azt, hogy te vagy egy helyszíni tudosító, aki jött, hogy interjút készítsen velük. Mondj valalmi ilyesmit: Helló, helló! Látok épp két gyereket birkózni, harcolni egymással. Szükségük van a segítségemre? Mi történt/ik?

  1. Helyszíni tudósító (Larry Cohen)

Amikor épp egy vita van kibontakozóban és mindkét gyerek elkezdi a másikat szidni, sértegetni, akkor te, mint szülő folyamatosan tudósítasz az eseményről, tettről tettre, cselekményről cselekményre. Mintha egy teniszmeccset néznél, fordítod a fejed egyik oldaról a másik oldalra, miközben ilyenket mondasz: Oh, és most B odacsapott D-nek és D most visszavág neki épp tolja a szék lábát, kiváncsi vagyok mi jön ezután? Larry ezt a módszert sokat használja és azt mondja garantált a nevetés.

  1. Játékos sértések

Ha a gyerekeid sértegetik egymást, próbáld meg a sértéseket magadra vonni. Ha pl. lehülyézik egymást, akkor mondd azt, hogy reméled téged senki nem fog lehülyézni, mert ha bárki lehülyézne annyira, de annyira kiborulnál!:) Hívnád az anyukádat!:)

Vagy ha lecsúnyázzák egymást, mondd ezt: remélem senki fog engem lecsúnyázni, borulj ki látványosan, tegyél a fejedre egy törülközőt, és mondd nekik, hogy el fogsz bújni ez alá, és reméled, hogy senki nem fogja levenni ezt a törülközőt, hogy a csúnya arcod előbukkanjon!

  1. Családi vészhelyzeti értekezlet

Ha vita van, és kezd elmérgesedni a helyzet, felteszel egy vicces kalapot a fejedre és kihirdeted, hogy te vagy Munro kapitány (vagy polgármester) és most azonnal egy válságértekezletet hívsz össze. Legyél kétbalkezes, ügyetlenül mozgó valaki, aki sokszor elesik, és soha nem találja a megfelelő eszközt, amivel jegyzeteket készíthetne (pl. felkapsz egy sárgarépát toll helyett…stb.). Megkéred mindegyik gyereked, hogy adja elő , mesélje el a panaszát, ügyét és tegyél úgy, mintha jegyzeteket készítenél. Miután meghallgattad mindkét gyereked, hozakodj elő valami vicces, nevetséges megoldással, például ha valami játék miatt veszekednek, akkor jelentsd be ünnepélyesen, aki a tovább tud állni egy lábon, csukott szemmel, miközben az ujja a bal füléhez ér, az lesz a játék használója. Gyakran mire ideáig eljutunk, már jó adag feszültséget sikerül kinevetgélni magu(n)kból és képesek lesznek újból békésen játszani. Ki lehet próbálni szuperanya, szuperapa szereppel is.

  1. Kapcsolódj be a harcba!

Ha elkezdődik a veszekedés, akkor először mindig játékosan próbálom. Eltúlzott, siránkozó hangon és legyünk nagyon nagyon kiborulva – azért hogy nevessenek rajta: „Neem most éééén jövök a hintával! A múltkor te mentél először. Ez nem igazságooooos!” Néha még kis álsírást is beletehetsz és hívhatod anyut!!:) Ezen aztán gaykran nevetnek és így feloldják a belső feszültségüket!

  1. Tolj el, ha bírsz!

Ez akkor jó, ha a fiatalabb testvér gyengének és elesettnek érzi magát a nagyobbb testvér mellett, és hiába próbálja vele felvenni a versenyt. Tedd ki a tenyered, és mondj a fiatalabbnak valami ilyesmit: „Gyerünk, tolj el, add bele minden erődet!” Ezáltal ráeszmélhetnek, hogy ők erősek, és el tuudnak tolni illetve lökni. Tolj vissza annyi ellenállással, hogy azért érezzék, hogy erőt kell kifejteniük. Hagyd a gyereket hogy eltoljon, nevesssen és győzedelmeskedjen.

  1. Beszélj egy képhez (Larry Cohen)

Ha kezd kiakasztani a gyerekeid veszekedése, akkor kezdj el beszélni a szobában egy festményhez/képhez a falon a gyerekek helyett. Ha eleged van, de nem akarod a gyerekeken kitölteni a dühödet, kezdj el panaszkodni a képnek a falon. „Oh istenem (vagy képecském), bárcsak el tudnád takarni a szemedet, mert nem akarnád látni amit itt ezek ketten művelnek! De tudod mit? Majd én eltakarom neked! Csak sajnos nem tehetek semmit, hogy a füledbe dugjam az ujjaimat – olyan hangosak! Sajnálom, hogy nem tudsz elfutni innen messzire! Hahaha, de én el tudok futni!” Amikor Shaheen kipróbálta ezt a módszert, a gyerekei azonnal megálltak, de a lánya nem jött zavarba. Azonnal elkezdett ő is beszélni a képhez!:)

  1. Ki akar ölelést?

Ez a tipikus “vigorous snuggle”, “nagy medve ölelés”, vagyis élénk, vidám dögönyözés. Játékosan ezt mondod: a rossz érzéseket ki kell szeretgetni, ölelgetni belőlük. Ekkor ezt vagy szeretik, vagy nem, és kicseleznek és elmenekülnek, elfutnak! Ez néha jó kis fogócskává alakulhat, és kiegészülva a testvérrel mi vagy bekerítjük az illetőt, vagy kéz a kézben futunk utána, botladozunk és próbáljuk őt elkapni. Sok nevetéssel.

Kistesó érkezik – konfliktusok és megoldások

| |

Hamarosan érkezik a kistesó, vagy már meg is született? A gyerekek életében az egyik legszuperebb dolog egy testvér, de bizony sok-sok nehézség forrása is lehet. Rengeteg gyereknevelési, babagondozási könyv foglalkozik azzal, hogy a babákat, kisgyerekeket hogyan etessük, altassuk, mit játszunk velük és hogyan oldjuk meg a különbözõ problémákat. Arról viszont már jóval kevesebb az információ, hogy hogyan tegyük mindezeket, ha egynél több kisgyerek van ránk bízva, ilyenkor sokszor azt érezzük, hogy a feladatok, nehézségek nemhogy megduplázódtak, hanem hatványozódtak.

Olvasd tovább…

#36 Hogyan segíthetünk a gyerekeknek játszani

| |

Egyik délután öt gyerekre vigyáztam, a saját háromra, és még egy testvérpárra. Előző héten ez ugyanígy volt, és a gyerekek öten (3-tól 11 éves korosztályig) gyönyörűen együtt játszottak: előadással készültek a felnőtteknek.
 
A két legnagyobb, két fiú, most is rögtön nagy, elmélyült játékba fogtak: műanyag katonákkal csatateret állítottak fel. A lányok bevonultak a kisszobába, de hamarosan – a nagyobb lányom vezetésével – egyre-másra különböző irreális kérésekkel fordultak hozzám. Hol pénzt akartak, hol elmenni egyedül a játékboltba, hol pedig arra panaszkodtak, hogy a fiúk – akik a közelükbe sem mentek – nem hagyják őket játszani.
 
Igyekeztem kerek-perec leszerelni őket, és befejezni a a vacsorafőzést, bár tudtam, ebből hamar baj lehet. És lett is. Hogy hiába próbálta ilyen módon felhívni magára a figyelmet, a lányom a fiúkat kezdte piszkálni. A másik két kislány kíséretében zaklatta, zavarta őket, mindent megtett, hogy ők se tudjanak játszani. Belül már túl sok minden feszítette, és kereste, mikor lesz végre olyan a helyzet, hogy kitörhet a vihar. 
 
De a számítása még mindig nem jött be, mert a fiúk annyira elmerültek a csatározásban, hogy ügyet sem vetettek rá. Én viszont most már tényleg léptem. Betereltem őt a kisszobába, és kedvesen, de határozottan azt mondtam neki: “Drágám, hagyd a fiúkat!” “Ők hagyjanak minket!” – kiabálta vissza. “Ők szépen játszanak” – mondtam halkan. Magára húzta a takarót, és sírni kezdett: “Utálom az iskolát!” – zokogta. 
 
Rendesen ez az a pont, ahol hallgatok, de most, a két másik kislánnyal az ágyon, rövid idő után kérdezgetni kezdtem: “Történt valami?” Nem válaszolt. Aztán a vendég kislány is kérdezgetni kezdte. Válaszolgatott. Abban a lelkiállapotban volt, amikor épp mindent és mindenkit utált. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen nehéz neki.
 
Aztán egyszer csak kibújt az ágyból, az ölembe ült, és azt mondta, éhes, és lekváros kenyeret kér. Kimentünk a konyhába, ettek, és a délután hátralévő 2 és fél órájában békében játszottak.
 
Ennyit számít, ha kiutat engedünk a rossz érzéseknek. Utána helye lehet a jóknak. 

#30 Perpatvar

| |

Munka után hazahoztam a két lányomat a nagyitól, ahol a kicsi az egész napot, a nagyobbik pedig az iskola után a délutánt töltötte.
Már az autóban éreztem, hogy nem lesz könnyű esténk, a 7 évesem igen harapós hangulatban volt. Aztán haza érve annyira fáradtnak éreztem magam, hogy azt mondtam magamnak: lesz ami lesz, én bizony ledőlök a kanapéra pihenni. Pedig ilyenkor 10 perc játékkal általában sikerül áthangolni a kedvüket.
A várt “rossz eredmény” nem is váratott magára, a nagyobb rám telepedett, és haragosan azt mondta: “unatkozom!” “Jó” nyögtem válaszul. Nem ezt várta. “Anya! De én unatkozom!” – ismételte még dühösebben. “Hallom, kicsim” – feleltem én. Erre még mindig dühösen bebújt mellém a takaró alá, mire a kicsi, aki eddig elfoglalta magát, rögtön úgy érezte, ebből már ő sem maradhat ki, és szintén odafészkelte magát mellém.
A nagyobb lányom erre teljesen kiakadt. Végre mellettem lehetett, megmutathatta a dühét, erre ez a másik beleavatkozik! “Menjen innen a Buci! A Buci olyan hülye kényes!” – kezdte kiabálni. De a kicsi se hagyta magát. “Nem is!” – próbált meg visszavágni, miközben rajtam keresztül már dulakodni is kezdtek egymással.
Hát igen, ez van akkor, amikor megpróbálom megspórolni azt a 10 perc játékot, amivel ki lehetne simítani őket. Most már muszáj volt cselekednem. Finoman csikizni kezdtem őket a hónuk alatt, hogy ne tudják egymást csápolni, közben öleltem is őket, és a tőlem telhető legvidámabban azt mondtam: “Imádom ezt a két vadegeret!” Nevetés. Folytattam: “Milyen remek, hogy két ilyen erős lányom van!”, és közben tovább fenyegettem őket a csiklandozással, hogy ne bánthassák egymást. Még több nevetés.
Már azt hittem, jóra fordultak a dolgok, mikor a nagyobb lányom megint a kicsire támadt: “De a Buci akkor is hülye!”. Ez már sok volt. Buci sírva fakadt, és beszaladt a fürdőszobába. “Gyere vissza kicsim! Úgy megölelnélek!” – kiabáltam utána, hiába. “Haggyábéké!” – jött az ilyenkor megszokott válasz. Ránéztem a nagyobbra. Semmit se mondtam, csak néztem őt kérdőn, hogy akkor most mi legyen. “Akkor is hülye” – bukott ki belőle, de éreztem, hogy sajnálja, ami történt. “Szerinted hogyan csalogassuk vissza?” kérdeztem. “Nem tudom.” – válaszolta.
Felálltam, ő jött utánam. Bucink ott ült a fürdőszoba hideg kövén, szomorúan. “Gyere!” – hívtam, de rám se nézett. “Gyere Buci!” – hívta a testvére is lelkesen. Erre már reagált: “Taxival”.
A legújabb taxi módi az, hogy egy erős vastag kötelet a földön ülve a karjai alá fűz, és én azzal húzom őt körbe a lakásban. Hoztuk a kötelet, húztuk a gyereket, már mosolygott is. “Most együtt” – kiáltotta a nagyobbik, és együtt helyezkedtek el a kötél végén. Nagy nevetés lett belőle, dőltek mindenfelé, ahogy próbáltam körbenavigálni őket a bútorok között.
Vagy három kört mentünk, aztán én valami máshoz fogtam. Ők az este további részében a legnagyobb egyetértésben játszottak együtt.

#19 Dulakodunk

| |

Nyűgös napunk volt, én próbáltam utolérni magam a háztartással, közben telefonáltam, emailekre válaszoltam, és azt kívántam, bárcsak egyedül lehetnék, hogy mindez gyorsan megtörténjen. Persze a gyerekeim adóvevői mindig rögtön megérzik, ha ilyen bárcsak-máshol-lennétek-egy-kicsit hangulatban vagyok, és menetrendszerűen piszkálni kezdik egymást.
Így volt ez most is, a nagyobbik lányom nem tudott nem belekötni a kicsibe. Hergelte, hogy ő még kicsi, nem hagyta őt játszani a lovaival, és mert ezt még rájuk hagytam – a kicsit, talán vesztére, elég strapabírónak tartom, és kellett volna még az a pár perc, hogy befejezzem a sepregetést – végül lökdösni kezdte.
Kész, beláttam, most már muszáj színre lépjek, a nagyobbiknak nagy szüksége van rám. És ha nem vettem a lapot abból, hogy csúfolta a kicsit, hát muszáj volt elkezdenie lökdösődni, hogy végre menjek, és figyeljek rá.
Egész sokat aludtam előtte, így az “ezt azonnal hagyd abba” formám helyett meg tudtam tenni azt, hogy egyszerűen felkaptam a nagylányom (7 éves), arréb dőltem vele a kanapén, hogy a kicsi hatósugáron kívül kerüljön, és nagyon vidáman, nagyon játékosan azt mondtam neki: “na, csak nem dulakodhatnékod van?”, és közben jól meggyúrogattam őt. Hadd érezze, hogy most már itt vagyok, vele, ráfigyelve.
Először ettől még morcabb lett, és azt mondta: “megverem a Virágot”. Mire én ugyanazzal a játékos hangszínnel azt feleltem: “nem, nem, nem!”, és igyekeztem őt tovább dögönyözni, mire ő persze próbált szabadulni. Aztán egyszercsak azt mondta: “akkor veled akarok bunyózni!”
Egy pillanatra megálltam, és megkérdeztem magamtól: akarom én ezt most? Már többször elkövettem azt a hibát, hogy igent mondtam erre, aztán fél perc múlva, mikor tényleg bírkózni kezdtünk, és rámugrott, iszonyű ideges lettem, és legszívesebben kiabáltam volna – vagy meg is tettem. De most azt éreztem, oké, menjünk.
Átmentünk a nagy ágyra, és a lányom már a dulakodás lehetőségétől ki volt cserélve. Rámugrott – én meg gyakorlott mozdulattal kivédtem a mozdulatát, és közben nagyot nyögtem, mintha most tényleg végem lenne. Ő meg nagyon virgonc lett, mókásan rázni kezdte magát, és iszonyú elszántsággal megint megcélzott. Most már mind a ketten nevettünk, még egyszer talán letepert, aztán pedig kijelentette, hogy én most a kutyája vagyok, és ő felül a hátamra. Még pár percig kommandírozott, ekkor már a kicsi is velünk volt, és persze ő is csatlakozni akart. A 7 évesem örömmel megengedte neki, sőt, segített neki felszállni a hátamra, aztán még ő is felült, hogy még nagyobb legyen a vigasság. Párszor leborítottam őket, egymásba kapaszkodva visítottak. Újra béke volt közöttük.
A dolgok kisimítása ennél gyakran többet kíván tőlem, de ugyanolyan gyakran elég az is, ha mint most, kapcsolódom hozzá, és sikerül valamin nevetnünk.