Kalózok a látásjavításért3 perc olvasási idő
Cili 4 hónapos korától kezdve ragasztanunk kellett felváltva mindkét szemét napi 2-3 órában. Ezidő alatt sokféleképpen – kapcsolódós és nagyon nem kapcsolódós módon – igyekeztünk abszolválni a feladatot: zsarolással, figyelemeltereléssel, erőfölényünket kihasználva, mindenhogyan próbáltuk tartani a rendszert, de a legsikeresebb mindig az volt, ha játékkal közelítettünk.
1 év körüli volt, amikor egyszer azt mondtam neki: gyere, kicsim, ragasszuk le a szemed – és amikor ellenkezni kezdett, akkor magam elé tartottam a szemtapaszt, és játékosan azt mondtam: jajajjj, nehogy valaki a szememre tapassza, neeeeem, nem akarom! Ezen elmosolyodott, és bátortalanul felém lépett. Bende, a bátyja (4 éves volt ekkor) gyorsabb volt, rögtön beugrott a játékba, kikapta a kezemből, és megpróbálta rám tenni, míg én tettetett ellenállással igyekeztem megakadályozni. Cili ezen jót somolygott. Végül rám került a szemtapasz, megnéztem magam a tükörben, és lelkesen mondtam: hú, de jól nézek ki, kalóz lettem. Na, ez persze Bendének nagyon tetszett, ő is rögtön kért egyet, ezen felbuzdulva Cili is hagyta, hogy rátegyük. Hosszan nézegettük egymást a tükörben, mindannyian különféle matricákat tettünk a tapaszra, és így kezdtünk birkózós kalózjátékba. Nehéz volt, hogy ne a nagyobb gyerek kénye-kedve szerint alakuljon a játék, de igyekeztem végig Cilit is bátorítani a részvételre: én voltam az ellenség, előlem kellett menekülniük, ő röhögve szaladt el előlem újra és újra. Aznapra nem volt gondja a tapasztással. Később gyakran az is elég volt, ha én magamnak is vagy az állatoknak, babáknak leragasztottuk a szemét.
Más alkalmakkor viszont – a hasonló közös játékok mellett – a következőt tettem: elővettem a tapaszt, Cili elé tartottam, és azt mondtam: nézd, kicsikém, most be kell ragasztanunk a szemed. Rendszerint ellenkezés következett. Sokszor nem is sírt rögtön, hanem elszaladt, én ilyenkor utána, becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, leültem a földre, és elé tartottam a tapaszt megint. Tündérkém, tudom, hogy ezt nem szereted, de most muszáj felragasztanunk – mondtam neki. Ő sírni kezdett, menekülni próbált, nem hagyta, hogy ölbe vegyem, minden módon mászott el a karomból, az ajtó elé állt, és igyekezett kijutni, eközben pedig erőteljesen sírt. Én közel maradtam hozzá, próbáltam a szemébe nézni, és néha csak annyit csináltam, hogy odatartottam a tapaszt elé. Ettől újra még hevesebben sírni kezdett, elfordult, én gyengéden megfogtam a karját vagy a hátát, hogy tudjak rá nézni, és szelíden mondtam: itt vagyok, kicsikém. A sírás egy pontján, ha az ölembe akartam venni, először mindig menekülni akart, aztán viszont „belémbújt”, legtöbbször elkezdett könyékig benyúlkálni a pólómba, és mondta, hogy szopizni szeretne. Ilyenkor gyengéden megfogtam a kezét, vagy odatettem a kezem a felsőmhöz, és annyit mondtam: ne haragudj, picikém, de most nem szopizunk, most ezt kell felragasztanunk.
Egy darabig sírt még, aztán egyszercsak rám nézett, pihegni kezdett, és annyit mondott: jó. Aztán pedig gond nélkül hagyta, hogy leragasszam a szemét.