Gyerekeim óvodáskorúak, és bár nem járnak intézménybe, minket is elért a pisi-kaki korszak, amikor élvezettel mondogatják, ismételgetik ezeket a szavakat. Engem ez többnyire nem zavar, de amikor megelégelem, és kéréssel, tiltással, fenyegetéssel, figyelmen kívül hagyással próbálom a dolgot megállítani, az nem igazán szokott használni. Sokkal inkább, ha teret engedek neki, vagy akár még én is beszállok, ahogy ez egy autózás alkalmával történt. Fiam egyszercsak megszólalt a hátsó ülésen: kaki. Kakilnod kell? – kérdezem. Nem, csak úgy mondtam. Temészetesen a húga utánozta, ő is mondta, hogy kaki. Jól van gondoltam, akkor játszunk egyet, úgyis olyan unalmasak ezek a hosszú autóutak: hányás – mondtam. Na, erre persze nevetni kezdtek. Most én jövök – mondta Lőrinc, és így haladtunk sorban, azt most nem részletezném, hogy miket mondtunk. Aztán jöttek a duplamondások, egymás után kettőt kellett mondani, a kombinációkon is nagyon nevettek. És nem is telt el sok idő, mire a fiam azt mondta, hogy most már ne ilyen undorítóságokat mondjunk, hanem állatokat, és hogy melyik mit eszik. És minden megoldásomat nagyon megdícsérte.