Íme, a bátorság receptje a fogászati székben

8 éves lányom foga kilukadt. Nem volt nagy kedvem egy fogászati hercehurcához, így nem siettettem a kellemetlen kirándulást – úgyis mintha lötyögne már az a foga -, ám egy nap meg is fájdult neki, így kénytelenek voltunk elmenni.

Félve, de bátran, és lelkes izgalommal indult el a lányom aznap délután a fogorvoshoz. Mosolyogva ült fel a székre, és remekül együttműködött, míg vizsgálták a fogait. Megszületett az ítélet, a lukas fogat meg kellett fúrni, az ideget el kellett távolítani.

Kedvesen tudatták vele, mi fog vele történni. Kiderült, injekciót kell kapjon. Ebbe is beleegyezett. Szépen tűrte, hogy érzéstelenítő maszatot kenjenek a leendő szuri helyére.

Ám ekkor eljött a pillanat, hogy a doktornő elővette a 20 centis injekciós tűt, és a lányom ezt már nem bírta. Tényleg ijesztő látvány volt. Zokogni és remegni kezdett, és belém kapaszkodott. Az elmúlt két hónapban kétszer is vettek tőle vért, ez se segített a mostani helyzeten.

Én tudtam, hogy ha egy kicsit sírhat, akkor van remény arra, hogy engedje a kezelést. A vérvételnél is így volt. Az első rosszul sikerült vérvétel után a második alkalommal előre megbeszéltük, hogy addig sírhat, amíg akar, és csak akkor engedem majd a nővérnek, hogy megszúrja, ha már ő is igent mondott. 

És így volt az ujjába mélyen befúródott tüskénél is, amikor kb. 20 perc intenziv sírással, – amit én türelmesen, semmit nem erőltetve végighallgattam – onnan, hogy “sosem engedem, hogy kiszedd”, eljutottunk oda, hogy “anya, jó, most már kiszedheted”.

De most nem magunk voltunk, hanem egy fogorvosnál és az asszisztensénél, akik láthatóan keveset tudtak arról, hogy ilyenkor legjobb egy kis időt adni az érzéseknek. “Ne hisztizz!” – szólt rá kevéssé együttérzőn a lányomra az asszisztens. 

Büszke vagyok magamra, mert sikerült erre nyugodtan csak annyit válaszolnom, hogy “nem hisztizik, csak fél”. Ez szerencsére hatott: nem jött több hasonló megjegyzés.

A doktornő kedvesen elmondta a lányomnak, hogy ha nem akarja, most nem szúrja meg, de egyszer ezen túl kell esni, mert különben megint fájni fog. Én pedig gyors mérlegelés után úgy döntöttem, hagyom, hogy ő döntsön. Ha visszautasítja az injekciót, hazamegyünk, és nyugalomban felkészülünk: kettesben hallgatom majd meg a tiltakozásának egy részét. 

De így, hogy érezte, övé a döntés, és szabadon sírhatott néhány percet, megjött a bátorsága. “Csináljuk most!” – mondta a sírástól elcsukló hangon. Végig remegett, fogta a kezem, de nem futamodott meg. Aztán mikor az injekciót beleszúrták az előre elzsibbasztott bőrbe, rájött, hogy ez tényleg nem fáj. 

Innentől minden simán ment. A végén repdesett a büszkeségtől. Még kicsit háborogtunk azon, hogy hogy rátámadott az asszisztensnő, de aztán már ez sem volt téma.

Sajnos kiderült, van mégy egy picurka luk egy fogán. Vajon azt az akadályt hogyan veszi majd?