| |

#48 “Akarok!” – balatoni hiszti

Patrik Felker fotója a Pexels oldaláról

Apa sokat dolgozott mostanában is, és ráadásul épp úgy alakult, hogy két egymás utáni hétvégét is a kisfiúnk nélkül kellett töltenünk. Biztos voltam benne, hogy meglesz ennek a böjtje.   Hét közben tartottam vele kettesben óvoda-mentes gyereknapot , minden reggel és este ovi után gyerekidőt is, amikkel sokat tudtunk csendesíteni a hullámokon, de saját tapasztalataimra alapozva, biztos voltam benne, hogy az első hármasban töltött hétvégénk pokoli lesz.

Hogy egy közhellyel éljek:  így legyen az embernek ötöse a lottón! (Csak lottózzon.)

Péntek este már előre készültem lelkiekben, és elmondtam a férjemnek, hogy a hétvégénk valószínűleg borús, könnyzáporos, dührohamokkal terhelt és legalább egy nagy kiborulásban csúcsosodó majd derűsre váltó lesz. Arra kérem, ha a hiszti-vihar fölénk ér, hagyjon minket kettesben (elég kimerült volt már így is), húzódjon biztonságos helyre és várja ki, amíg elül a vihar és kiderülünk.

Szombaton még egy kötelezően-ajánlott program miatt le kellett mennünk a Balcsira és gondoltuk a kellemeset a hasznossal milyen klassz is lesz összekötni?!   Miután lejárt a program- ahol azért megint viselkedni kellett- elindultunk a partra sétálni, siklókat kutatni (oké, ezt pont nem vártam), játszóterezni és mókázni.

Bő órás nevetgélés, vidám, felszabadult együttlétes játszóterezés után a kisfiúnk úgy érezte, hogy már eléggé közel kerültünk megint egymáshoz és megmutathatja a nehéz érzéseit, hogy mi is van valójában benne és  persze rá is zendített amikor leindultunk, hogy a hajókat megnézzük a kikötőben.

B: Hajózni akarok!
Anya: Kicsim, ez volt az utolsó járat, legközelebb.
B: Jó, akkor horgászni akarok!
Anya: Rendben! Mi lenne ha keresnénk egy jó kis botot hozzá?
B: Nem, az nem jó! Olyat akarok, mint a bácsié! És, nem, nem horgászni akarok, hajózni akarok, most! MOST!
Anya: Kicsim, most nem tudunk, de odamehetünk a hajóskapitányhoz, hogy megkérdezzük megnézhetjük-e a hajót a kikötőben.
B: NEM! NEM! MOST HAJÓZNI AKAROK! Vagy, FAGYIZNI! FAGYIZNI AKAROK MOST! NEM! JÁTSZÓTEREZNI MÉG! ……

Bizony odaértek  a sötét viharfelhők a fejünk fölé. Apa erre belépett a képbe és kissé már türelmét vesztve mondta, hogy jó, akkor vissza az autóhoz és indulás!

Őszintén bevallom már fáradt is voltam, fizikailag sem a csúcson és kicsit reménykedtem, hogy nem kell a hiszti-kezelést végigzongoráznom a balatoni turistasereg és jobbnál-jobb szülő előtt itt az utcán,  ezért még egy utolsó kétségbeesett figyelem elterelést próbáltam, amikor a jásztó előtt haladtunk el megint és kérte, hogy egy kört még hagyjuk mászni. Miután szinte leesett a mászókáról a második lépcsőfok után,  már beláttam, hogy eljött a vég, nem tud már koncentrálni, esik- kel, így  levettem a mászókáról és ahogy elindultunk rá is zendített órisái rúg-kapálás közepette.

B: Fagyit akarok! Hülye! Utállak! Hülye vagy! Hagyjál!………!!!!!!
És így ment ez a Balcsi parton, a játszótér mellett egy bokor mögé húzódva kettesben, amíg le nem higgadt annyira, hogy be tudtam cipelni a pár méterre parkoló autónkba.  (Apa közben már a játszótérnél előrement és beült  a vezetőülésre,  de amint mi odaértünk akkor ő kiszállt és arrébb húzódott, várta amíg elvonul a vihar.)

Az autóban aztán ment tovább a ribillió:

B: Fagyit akarok! Horgászni akarok! Utállak ha nem veszel nekem fagyit ! Széttöröm az autót!…….stb.m, stb…..Közben igyekeztem vigyázni az épségére a hátsó ülésen, az ölemben tartva és gyöngéden, de szorosan magamhoz ölelve, miközben ő vonaglott. Igen, igen, az anyák még ilyen bűvészmutatványokra is képesek! Nekem végtelen hosszúnak tűnő percek után lecsillapodott és össze tudtunk végre nyugodtan ölelkezni.  JB: Anya éhes vagyok!  – Szipogta. –  Most már mehetünk enni! De, Anya, ugye az Apa most már csak velünk lesz ?! Hát persze. J Mert hosszú volt ez a jó pár nap Apa nélkül….

Egy elnyújtott, kínlódós nap végén aztán egy nagyon felszabadult, vidám vacsorát tudtunk enni egy étteremben és mire kiértünk az autópályára már egy békésen szundikáló fiúcska ült mellettem!

Másnap délelőtt azért kettesben hagytam a fiúkat egy apa-fia délelőttre, hogy közeledjenek egymáshoz – és persze azért is, hogy én is rehabilitálódjak!