Medvefarmon voltunk a gyerekekkel, az időjárás nem volt éppen a legjobb, hideg volt, fújt a szél, úgyhogy a végére jól elfáradtunk, de még el kellett jutnunk az autóig, ami nem volt közel. Villő (3,5) már emelte is a kezét, hogy vegyem fel. Egy darabig még vittem, de aztán egyszerűen nem bírtam tovább, letettem és mondtam, hogy most egy kicsit jönnie kell a lábán, aztán ha megint lesznek közel állatok, felveszem (fél tőlük). Duzzogott, kicsit húzni kellett, de jött. Akkor Lőrinc (6) elkezdte azt játszani, hogy annyira fúj a szél, hogy nem tud menni. Az első gondolatom az volt, hogy na ne, még ez is. Aztán rájöttem, hogy jobb, ha belemegyek a játékba. Jaj, de fúj a szél, nem tudok menni, húzzatok! vagy: hátszél! – és akkor szaladni kezdtem. Közben fogtam a kezüket. Ez már Villőnek is tetszett, ő is beszállt a játékba, felváltva jött a szembeszél és a hátszél, persze nem ugyanakkor mindannyiunknak, úgyhogy húztuk egymást össze-vissza, ők meg nevettek. Végül Lőrinc fáradt el hamarabb, már nem akart ilyet játszani, csak rendesen sétálni, de Villő még húzott, szaladt, így jutottunk el az autóig. Közben elhaladtunk egy család mellett, ahol a szülők hasztalanul próbálták rávenni a kisfiukat, hogy jöjjön már, és ne rúgja a homokot. Sajnáltam őket, és nagyon hálás voltam, hogy nekem a kezemben van ez az eszköz, a játékos nevelés, amivel meg tudom könnyíteni a nehéz helyzeteket.