A gyerekek a mamánál aludtak, kora délután mentem értük. Ők még maradni szerettek volna, nekem meg még volt egy csomó számítógépen végzendő dolgom, amit ott is tudtam csinálni, másrészt szerettem volna elkerülni, hogy hazafelé az autóban elaludjanak, és akkor megint nagyon kitolódik az esti lefekvés ideje. Gondoltam jobb, ha megvárjuk az estét, és akkor talán ha elalszanak, át lehet őket rakni az ágyukba és alszanak reggelig. Anyukám elmondása szerint nagyon keveset aludtak az éjszaka, ez látszott is rajtuk, főleg mesét néztek csak délután. A mama beteg volt, úgyhogy egyikünk sem igazán tudott foglalkozni velük a délután folyamán. Estefelé kezdtek csak játékba, a házban fellelhető összes párnát összehordták és kuckót építettek belőle. Amikor bontottam a bulit, ez érthetően nem tetszett nekik és nem akartak hazajönni. Lőrincet (6) még viszonylag könnyen meggyőztem, hogy most már menni kell, apa és a tesók várják otthon, Villő (3,5) viszont a hűtőhöz ment, hogy ő még éhes. Ezt már ismertem, kivesz vagy háromféle dolgot és végül egyikből sem eszik, ezt most szerettem volna elkerülni. Mondtam neki, hogy viszünk péksütit, majd az autóban megeheti. Erre teljesen kiborult, sírt, dobálta magát, toporzékolt (mostanában egyre jobban megy neki ez a heves mozgásokkal járó hiszti) és hajtogatta, hogy “itt akarom”. Én először gyorsan összepakoltam és ráadtam a cipőt, majd megpróbáltam ölbe venni, ez először nem nagyon sikerült, akkor hagytam, hogy mozogjon, de mellette maradtam. Nehéz volt hallgatni az erőteljes kiabálást és az jutott eszembe, hogy ez a sírás, ez az “itt akarom” talán arról szól, amikor a születése után nem sokkal fél napra elválasztották tőlem. Korábbi páros meghallgatások során arra jutottam, hogy talán ez az emlék jön fel neki, amikor annyira kétségbeesetten sír, mintha félne valamitől. Ásítozni kezdett, nem tudtam, hogy ez a fáradtság miatt van-e, vagy azért, mert kezdett oldódni a félelem (utólag azt gondolom, hogy az utóbbi). Kezdtem elbizonytalanodni, hogy talán mégiscsak meg kéne engednem, hogy ott egyen. Aztán anyukám odajött, és felajánlotta, hogy kiviszi az autóhoz a hátán. Akkor felém fordult, és átölelte a nyakamat, hogy én vigyem ki. Akkor már tudtam, hogy jól döntöttem, nem az ennivalóra volt szüksége. Becsatoltam az ülésébe, és mire én is beültem, már jókedvű volt. Kérték a péksütit, Lőrinc kérdezte, hogy milyen ízű. Mondtam, hogy azt hiszem valamilyen gyümölcsös. Szerintem baa, baa black sheep ízű, mondta Lőrinc (Ez egy gyerekdal, amit Villő mostanában sokat énekel). Ezen nevettek. Megkóstolta: igen, baa, baa black sheep ízű. Villő is megkóstolta, az övé is baa, baa black sheep ízű volt. Ezen mindannyian nevettünk és én is olyan felszabadultnak éreztem magam, pedig előtte már én is nagyon fáradt voltam. Hazafelé a félórás úton végig viccelődtek, és – ezen már meg sem lepődöm – Villő nem aludt el, csak már egészen az út végén. Befektettem az ágyába, és reggelig aludt, amikor az volt az első dolga, hogy szorosan átölelt <3