Lassan 3 éves kislányomat nagyon érdeklik az érzelmek, arckifejezések, gyarkan kérdezgeti, hogy akit lát, az éppen mérges, vagy szomorú, vagy örül, és miért. Egyik este azt kérdezte tőlem, hogy ő miért szomorú.
Nem igazán értettem a kérdést, mert nem láttam szomorúnak és nem is tudtam semmilyen közeli eseményhez kapcsolni, próbáltam visszakérdezni, hogy miért szomorú, vagy miért szokott az lenni,
illetve mondogattam neki, hogy nem látom őt szomorúnak. De nem jutottunk dűlőre, csak kérdezgette tovább, hogy ő miért szomorú.
Ekkor meghallva a beszélgetésünket játékosan-nevetve betoppant a szobába az apukája, aki nemrég érkezett haza. Ő már tudta a megoldást: Én tudom, hogy miért vagy szomorú! Mert még nem adtam neked puszit! És jól összepuszilgatta Villőt, akinek ez persze nagyon tetszett.
Természetesen a bátyja sem maradhatott ki ebből, közölte, hogy ő is szomorú. De az apapuszik őt is felvidították. Még egy darabig játszottak így: na, ki az aki szomorú még? A jelentkezőt pedig elárasztották a puszik.
Aztán amikor apa elment átöltözni, enni, szuszanni egy kicsit, akkor már eléggé feltöltődtek apából ahhoz, hogy könnyen elengedjék, és aznap este elmaradt a nyafogás, ami elég gyakran előfordul, amikor a várva várt apukájuk végre hazaér.