„Vegyél fel!” – a vizes homok és a lábak esete

Helyszín tópart. Napsütéses, nyárias, üres és hívogató. Nagytestvér már mezítláb jön-megy a homokos parton, bele-bele gyalogol a nem túl hideg vízbe is, ás, önt, miegymás. A kicsi is már rögtön érzi, ez jó buli neki is csatlakozni kell, és már huhogja is, hogy ő is vetkőzne. Leülünk hát a plédre a fűben és kiszabadítjuk a lábakat a burkolatokból. Ez jó, és már indulna is el, de. Nem jó, a fű nem jó nem tetszik! Rosszalló huhogás és jön vissza, de már mutatja is, irány a part!

Amint odaérünk leteszem, azaz csak letenném abban a pillanatban kétségbeeséssel vegyes felháborodás közepette mászik vissza rám. A lábaknak nem tetszett az érzés, a nedves homok valami ördögtől való. Jaj, most mi lesz. Érzem, hogy vívódik, mert vonzza az part, a víz az öntögetés a lapátolós meg minden, csak az a nedves hideg izé ne volna. Megpróbáljuk újra, leteszem. Nem, ez még mindig nem jó. Kétségesett majmocskaként kapaszkodik. Egyik lábával átkulcsolja az enyémet míg a másik lábujjhegyein egyensúlyoz és már kezd sírni. Ő kétségbeesett és tanácstalan én viszont biztosan tudom, hogy felvenni nem fogom, mert nem állhatunk mégsem órákon át így a parton, és lapátolni öntögetni sem tud a kezemből, ölemben ülve, erre képtelen vagyok, meg hát nem is szeretném. Na jó, de most hogyan tovább?

Eszembe jut valami, kipróbálom és már jujjogok is és gusztustalankodom, „jaj ez a homok ez undi, ez rémes, jaja ez rettenetes…”. Sikongok, jajongok ….. És ő már veszi is a lapot és homokkal összemaszatolt lábát felemeli, hogy belém dörgölje, na ettől én persze még jobban „megrémülök” és igyekszem menekülni – miközben még mindig fogom azért – és indul is a móka. Kacag és jön a lábbal, kacag és ijeszt és kerget és már játszunk is. Pár pillanat és már a másik láb is homokon már nagyon kacag, ahogyan csak ő tud, néhány újabb ijesztéssel később már nem fog engem, hanem jön utánam a lábbal. Önállóan, mezítláb a vizes homokon. És percekkel később ott öntöget nagytesóval, jön-megy a homokos parton, bele-bele gyalogol a nem túl hideg vízbe is. Ennyi.

Amit vesztettünk egy nyűgös konfliktusos „De én úgyis leteszlek, jaj ne legyél már ilyen kényes” vagy „Nem cipellek már tovább nehéz vagy, nagy fiú…” (tetszés szerint behelyettesíthető, bővíthető). És amit nyertünk: egy új tapasztalás és egy jó kacagás, meg persze önfeledt órákig tartó játék a tóparton.