Egyik nap – szokás szerint – késésben voltunk reggel. Már el kellett volna indulnunk az iskolába, de a fiam, aki máskor elsőként készül el és lép ki az ajtón, minden noszogatásom ellenére sem haladt előre az öltözéssel. Én zsörtöltem, pöröltem vele, közben pedig a legkisebb testvérét próbáltam útra késszé varázsolni. Persze már jól ismernek a gyerekeim – amelyik kutya ugat, az nem harap – így ő tovább meresztette a szemét, és üldögélt a padlón.
Ránéztem, és eszembe jutott egy régi kedves játékunk: az “ugabuga bébi”.
A kistestvér érkezését a 9 éves fiam kétszer is átélte, annak minden csodájával és nehézségével együtt. Rengeteg időt kellett egyedül játsszon, tegyen-vegyen, míg én a húgait szoptattam, pelenkáztam, altattam, meghallgattam, öltöztettem stb. Ilyenkor persze gyakran ő is ugyanarra a bánásmódra vágyott. Ezekből a helyzetekből született a mai napig tartó “ugabuga bébi” játékunk, amit most szerencsére megint eszembe jutott.
– Hány évesnek érzed most magad, kisfiam? – kérdeztem tőle.
– Nulla. – felelte ő elvékonyított hangon, közben pedig egészen elesetten nézett rám nagy barna szemével.
– Ó, hát egy ilyen pici babának még segíteni kell az öltözéssel! – kiáltottam fel, és kezembe vettem a 36-os cipőjét, hogy beleszuszakoljam a lábát. – Ó, milyen édes pici lábikó! – becézgettem a medvetalpait – milyen iciri-piciri lábujjak! Milyen csodás ez az én ugabuga bébim! – ilyenekkel és ehhez hasonló felkiáltásokkal árasztottam el, pont úgy, mint egy újszülöttet. Mert hát ő annak is érezte akkor magát, csak a méretei eredetileg megtévesztettek engem.
A cipő után megkérdeztem, most hány éves. Szerencsémre hatott a szeretet áradat, mert már azt mondta, egy.
– Egy egyéves kisbabára még rá kell adni a pulcsiját! Add a pici mancsod! – gőgicséltem vele tovább. Mikor ezen is túljutottunk, már igazán ideje volt katapultálni a lakásból. Úgy néztem rá, mint aki nagyon meg van lepődve, és azt mondtam: Jé, hirtelen de megnőttél? Csak nem 9 éves vagy? De hát akkor már egyedül is fel tudod venni a kabátod! – mondtam lelkesen.
– Nem! Még csak két éves vagyok! – próbálkozott be megint a babahanggal, de a pillantásomból látta, hogy ennek most már nincs itt az ideje. Így hát magára kapta a kabátot, a sapkát, és már indulhattunk is, nagy egyetértésben, én és az óriásbébim.