|

“Nem akarok lefeküdni!” – és ami mögötte volt

A lassan négy éves kisebbik lányom évek óta a lefekvéshez köti az “érzelmi projektjeit”. Amikor visszautasítja, hogy lefeküdjön aludni, biztos lehetek benne, hogy történt valami, bántja valami, és arra van szüksége, hogy egy jó nagyot sírjon, és kijöjjön belőle a feszültség.
Az utóbbi időben újra elkezdett furcsán viselkedni lefekvéskor. Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy egészen szorosan mellébújjak, nem fekhettem oda a testvéreihez – ugyanabban a szobában -, nem fogadta el apát sem.
Ideje volt kisimítani a dolgokat, mielőtt a félelme köré kezdtük volna szervezni mindenki más életét is. Így egyik nap, amikor vacsoránál harmadszor is összeakaszkodott a testvérével, fogtam őt, bevittem a szobába, és leültem az ajtó elé. Persze azonnal sírni, toporzékolni kezdett. Követelte, hogy engedjem őt ki. “Majd egy kicsit később kimegyünk” – mondtam gyengéden, de határozottan. Egyre dühösebb lett. A kezében volt egy gyönygyből fűzött nyaklánc, azzal csapkodott szerte a levegőben. Teljesen kifordult magából, rettenetesen sírt, és egyre azt hajtogatta, hogy ki akar menni.
Ültem, és hallgattam őt. Már vagy 15 perce voltunk így. Én nem sokat szóltam, de ő időről-időre “cserélte a lemezt”, először azt akarta, én is menjek ki vele, aztán pedig elkezdte azt ismételgetni, hogy ő nem marad a szobában, és nem fog aludni. Eltelt újabb 10 perc, és a testvére türelmetlen lett, szeretett volna már ő is lefeküdni, velem lenni.
Bejött a szobába, mire a kicsi viharzása alábbhagyott, de látszott, még nincs túl rajta. Összekészülődtünk, aztán újra a hálószobába mentünk, olvastunk, stb. Mikor eljött a lámpaoltás ideje, a kicsi megint nagyon sírni kezdett. Tiltakozott, hogy ne kapcsoljuk le a lámpát. Sírt és sírt, de már nem dühösen, hanem inkább reszketve. Végül újabb nagy adag sírás után kibökte, hogy nem akar aludni, mert akkor rosszakat álmodik. Ott volt mellettem, szorosan hozzám bújva, és szívszaggatóan remegve zokogott.
A testvére persze faggatta, mit álmodik, mesélt a saját rossz álmairól, nekem is mesélnem kellett a rossz álmaimról. Ilyenkor abbahagyta a sírást, de még mindig nem engedte, hogy lekapcsoljuk a lámpát.
Végül megkértem a nagyobbat, hogy ne akarjon többet segíteni, mert így sose fogunk aludni. Hagyja sírni a kistestvérét, ha pedig nem bírja hallgatni tovább, menjen ki apához. Azután arccal is odafordultam a négyéveshez, miközben tartottam a karomban, és azt szeretettel azt mondtam neki: “Kicsim,  most szépen lekapcsoljuk a villanyt.”
Erre persze megint rátört a félelem, és újabb zokogás következett. Hallgattam őt, és néha elismételtem a mondatot. Egy idő után rám nézett, és azt mondta, most már lekapcsolhatom a lámpát. Meg is tettem. Ő tovább sírt, teljesen hozzám bújva, míg el nem aludt.
Reggel vidáman ébredt, azt mondta, ma nem álmodott rosszat. Azóta gyakran sír így este, de már anélkül, hogy előtte veszekedne, vagy tiltakozna. A lámpaoltás pillanata az, amikor szüksége van még arra, hogy így oldja a félelmét. De ezen túl, az életünk újra tágabb keretek között zajlik.