Hetente járunk egy játszócsoportba a gyerekekkel, ahol van egy Lőrincnél picit idősebb, és nagyobb, erősebb fiú, aki szeret harcolósat játszani. Lőrinc (6) korábban nemigen játszott ilyesmit, de néhány hónap után ő is szerette volna kipróbálni. Egyik alkalommal izgatottan készült a találkozóra, hogy milyen jó lesz majd Csabival harcolni. Mikor odaértünk, a gyerekek el is merültek a játékban, mi szülők pedig beszélgetni szoktunk. Egyszer, ahogy jöttem-mentek, láttam, hogy Lőrinc és Csabi harcolnak és Lőrinc éppen a hátára esett, rám nézett, és elkezdett sírni. Biztos voltam benne, hogy a játék során már több ilyesmi is történt és a jelenlétem miatt törtek ki éppen akkor az ezzel kapcsolatos rossz érzések. Elestél? Kérdeztem. Nem, Csabi lelökött. Sajnálom, mondtam. Közben az ölembe feküdt, és sírt tovább. Majd kérte a rongyiját, amit nem hoztunk el. Indulás után nem sokkal vettük észre, és megbeszéltük, hogy nem fordulunk vissza. Kérte, hogy menjek haza érte. Mondtam, hogy most már nem tudunk hazamenni érte, de elindulhatunk haza, ha már nem szeretne maradni. Ez nem volt jó, egy darabig hajtogatta sírva, hogy ő ott marad és hozzam el neki a rongyit. Amikor csillapodott a sírás, megkérdeztem, hogy folytatja-e a játékot Csabival. Ezen még sírt egy kicsit, majd megnyugodott, és bekuckózott az ölembe, hogy ő most pici baba. Egy kicsit még játszottuk ezt, hogy milyen cuki baba, jó volt ez a kis nyugi mindkettőnknek az amúgy elég káoszos délelőttben. Aztán kiszállt az ölemből és újra csatlakozott a többi gyerekhez. És azóta is nagy örömmel jár ebbe a csoportba.